A szakszervezeti konföderáció azzal a kijelentéssel kívánta megdöbbenteni Szlovákia polgárait, hogy Norvégia bérszintjének eléréséhez az itteni munkavállalóknak, a jelenlegi ütemmel számolva 389 évre van szükségük, a svájciak utoléréséről pedig ne is álmodjunk. Nem kell őket ezért kárhoztatni – ez a dolguk.
A szakszervezeti szövetség – helyesen – próbálja beváltani Fico kampányígéreteit, miszerint Szlovákia ebben a választási ciklusban utoléri a fejlett országok életszínvonalát. Persze, akkor a kampányban a kormányfő nem részletezte, hogy melyik Szlovákiára gondolt, másképp fogalmazva, melyik társadalmi rétegnek a felemelkedését ígérte. Mert belegondolva, az egész ország életszínvonalának, jövedelmének ilyen mértékű emelése nem csak matematikai képtelenség, de közgazdasági szempontból sem megalapozott. Az alapkérdés a munkások között a mai napig: mennyivel teljesít (dolgozik) többet a német munkás?
Jelenleg Európa országait a bérek alapján három csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartozó Svájc, Norvégia, Hollandia, Dánia 3 ezer eurós átlagfizetéseket biztosít, a másodikban Németország, Ausztria, vagy Málta 2 ezer euró körül. A harmadik csoportba tartozunk mi is a V4-gyel, mintegy 700 euróval, illetve vannak még az ez alattiak, mint Litvánia, Románia, Bulgária (500-600 euró), de rájuk nem tekintünk, ahogy miránk se a fejlettebb országok.
A rendszerváltás óta állandó téma az EU-n belüli bérszintkülönbség. Maga a rendszerváltás is azzal a reménnyel indult, hogy nagyon gyorsan elérjük a nyugati béreket, és ezzel azt a fogyasztási szintet, amely majd elhozza számunkra a Kánaánt.
Az akkori közgazdasági szemlélet azt a jövőképet vetítette elénk, hogy eljuthatunk a fejlettek szintjére, immár semmilyen hatalom nem fogja vissza a fejlődésünket, gazdagodásunk csak rajtunk múlik. Helyes gazdaságpolitikával, a korrupció visszaszorításával felzárkózhatunk, és ezen a kívülről jött befektetések csak segíthetnek. És ezzel nem csak mi, a szocializmus túlélői vagyunk így, de hasonló cipőben járnak a gyarmatosításból felszabadult fejlődő államok is.
Nagyon gyorsan rá kellett azonban jönnünk, hogy a világ gazdasági fejlődésében vannak egyenlők és egyenlőbbek. Megfigyelhetjük, ahogy a fejlett gazdaság ráerőlteti a maga döntéseit a függő gazdaságokra, az általa exportált beruházásokon és az általa visszavásárolt termékeken keresztül.
A közgazdászok körében az elmaradottságról szóló értekezéseket felváltották a függőségről szóló elméletek, ahol a fejlett világgazdaság perifériájaként szerepelünk, hogy élelmiszert, nyersanyagot biztosítsunk a centrum számára. Az már egy szintlépést jelent, amikor az olcsó munkaerőnkkel tudunk beszállni a globális bizniszbe.
Ha el is indul bizonyos iparosítás, a fejlett gazdaságok kezében vannak eszközök (akár nevezhetjük fegyvernek is) a periféria fejlődésének szabályozására, mint az árfolyamok, az export- és importárak, illetve azoknak a változásai. A fejlődéshez szükséges tőke kialakulását a perifériákon gátolja, hogy a feldolgozatlan termékeknél és az összeszerelő munkáknál kisebb a jövedelmezőség.
A helyzetet tovább nehezíti a periféria polgárainak igyekezete, hogy megszerezzék azokat a földi jókat, amelyeket a média mintaként sugároz a fejlett gazdaságok életszínvonalából, és ez szintén forrásokat von el a fejlődés elől.
Gátló tényező az úgynevezett tőke perverz áramlása. Ez egy törvényszerű jelenség, hogy a tőke nem a kiegyenlítődés irányában mozog, hanem oda, ahol több van belőle, ahol magasabb a technológia színvonala, ahol magasabb termelékenységet, biztonságot remél.
Az eddigi vizsgálatok szerint a fejlődő országokba eljuttatott befektetéseknek (de a segélyeknek is) többszöröse áramlott vissza a fejlett országokba (adósságtörlesztés, profit kivitele).
A legnagyobb pénzszivattyú lehetősége viszont a külkereskedelmi árumozgások beárazásakor keletkezik. A világkereskedelem nagy része ugyanis nem független vállalatok, hanem nemzetközi vállalatcsoportok között bonyolódik, amelyek maguk között úgy számláznak, ahogy nekik tetszik, és a számlázási láncba akár beépíthetnek egy offshore céget is.
A Nobel-díjas W. A. Lewis a nemzetközi jövedelemtranszfer kérdéskörét elemezte. Arra a következtetésre jutott, hogy a duális szerkezetű fejletlen gazdaságokban a nemzetközi befektetésekkel működő, a globális gazdaságba bekapcsolt szektorban hiába megy végbe termelékenység növekedése, ennek következménye csak korlátozottan csapódik le az adott ország jövedelmi viszonyaiban. Ennek elsődleges oka az, hogy a bérszínvonalat az alacsonyabb termelékenységű hazai szektor határozza meg.
Ezért a külföldi beruházók vagy nem érdekeltek, vagy kifejezetten ellenérdekeltek ezen második szektor termelékenységének emelésében. Emellett a jelentős létszámú felesleges munkaerő is lefelé irányuló bérnyomást fejt ki.
Lehet vizsgálni azokat a kijelentéseket, amelyek szerint a gyarmatosítás után jó útra tért egykori kizsákmányolók, a mai fejlett világ, hatalmas összegekkel segíti az egykori kolóniáit, azok azonban önhibájukból képtelenek a fejlődésre. A valóságban a helyzet az, hogy továbbra is a fejletlenebb országok felől a fejlettek felé történik a tőkeáramlás. Ez a kiáramlás pedig megfosztja a szegényebb országokat a fejlesztésekre fordítandó bevételektől, ezen keresztül pedig hátráltatja fejődésüket.
Jelen pillanatban így állunk, és a jelenlegi kormányunk láthatóan nem is vállal fel másfajta fejlődési stratégiát, csupán levezényli a globális gazdasági rend által előírtakat, betartja a megszabott játékszabályokat, és így sokáig biztosan ülhet a bársonyszékekben. A politikai logika már csak ilyen, amíg fut a szekér, addig azt kell csinálni, ami a leghosszabb ideig ott tart a zsírosbödön közelében. Ezzel szemben a hazai kis- és középvállalkozások fejlesztése egy hosszadalmas folyamat lenne, és ez nem emeli meg másnapra a mélyen tisztelt GDP-t és a még mélyebben tisztelt világpiacok elismerését.
A lényeg, hogy fusson a szekér, az elégedetlenkedőket pedig a választások idején majd legyűrjük azzal a médiafölénnyel, melyet a hálás globális rendszer finanszíroz.
(Forrás: TASR/ Figyelő)
