Sokszor és sokaknak megemlegettem már, hogy emlékeim szerint miért van ilyen „disznó” természetem. A disznóról ugye köztudott, hogy mindenevő, vagyis nem válogat, azt eszik, amit a gazdája elé tesz, legyen az köztudottan kedvenc disznóeledel, vagy valami csapnivaló pótlék a szűkös időkben.
Ezt a szerintem „disznó” természetemet bizony nem örököltem, hanem apai nagyanyám nevelése során tettem rá szert. Ennek a nevelésnek egyik ékköve volt egy máig emlékezetes esetem a paradicsomlevessel.
Ez valamikor óvodás vagy korai iskolás koromban történt meg velem: Nagyanyám paradicsomlevest főzött ebédre. Nem volt ez valami közkedvelt étele a családnak, ennél fogva ritkán került rá sor, hogy nagyanyám ezt készítette el. Én sem szerettem, s amikor ezt kaptam ebédre nem ettem meg mindet, amit nagyanyám a tányéromban elém tett. Természetesen a kisebb déli adag következményeként korábban éheztem meg estefelé és vacsorát kértem. Nagyanyám erre kijelentette, hogy vacsoráról szó sem lehet mindaddig, amíg az ebédet meg nem ettem és újra a déli levesem maradékát rakta elém.
Amíg az ebédemet meg nem ettem, addig mást nem kaphattam, így aztán végül nem tehettem egyebet, mint megettem a paradicsomlevest. Ezt követően természetesen kaphattam azt vacsorára, amit kértem. Nagyanyám hasonló következetes nevelési akcióinak köszönhetően azóta ritkán, szinte sosem fordul elő velem olyasmi, hogy elutasítok valamilyen ételt, hacsak nincs valami természetesen kifogásolható hiányossága, vagy az elkészítésnek/tálalásnak valami nyilvánvaló és felróható mulasztása, ami szerencsémre ritkán fordul elő velem.
Ennek a nevelésnek elsősorban a közép– és főiskolai menzákon vettem hasznát, mert a korábban sosem tálalt „ételkülönlegességekkel” sem tudtak meglepni a nagyüzemi alkalmazottak, pedig volt néhány olyan étel, amit nagyanyám sosem készített, sőt az őt követő családi szakácsaink egyike sem az azóta eltelt pár év, évtized alatt.
Mikor ez így a minap ismét eszembe jutott, fölmerült bennem az a kérdés, hogy vajon az ilyen „disznó” mentalitás általánosítása, vagyis kiterjesztése más területekre jobb világot eredményez-e, mint egy olyan mentalitás, amire a válogatás az ilyen-olyan vélt vagy valós kifogások, az örökös elégedetlenség, a nyafogás a jellemző. Nem tudom.
Tény és való, hogy ennek a nevelésnek köszönhetően, vagy az eredetet nem kutatva, annak a paraszti alapelvnek köszönhetően, mely szerint a világot olyannak kell elfogadni amilyen, s ezt megismerve, vagy kiismerve erőnknek megfelelően próbáljunk azon kedvezően változtatni.
Nos, az ilyen hozzáállás eredményezte-e azt a társadalmi tévelygést, ami majdnem egész életemet jellemezte? Továbbá ez az utódainknak örökül hagyott demokrácia vajon nem lesz egy újabb tévelygési szakasza a felnövekvő és elkövetkező generációknak? Vajon jobb eredményre vezetne, ha inkább a válogató és mindenen hibát és kifogásolhatót kereső és nyafogó gyermeki alapállásból kiindulva próbálnánk a világ kihívásait kezelni?
Hát ez jutott eszembe a minap a paradicsomlevesem kapcsán és nem mondhatom, hogy okosabb, vagy boldogabb lettem volna ettől a gondolattól, vagy kérdéstől, illetve a rá adott választól.
