Ma van 135 éve annak, hogy Kodály Zoltán megszületett. A nagy magyar zenetudós és zeneszerző emlékére készült az a kiállítás a budapesti Zenetörténeti Múzeumban, amelyet Dalos Anna zenetudós gondozott, és párhuzamosan – mintegy lezárva a Kodály-évet – egy háromnapos nemzetközi konferenciát is rendezett.
A konferencia lezajlott, de a kiállítás remélhetőleg megmarad, ugye?
Igen, egészen 2018. december végéig látogatható, és várjuk is az érdeklődőket.
Érdemes is meglátogatni, mert órákig lehet böngészni és nemcsak muzsikusoknak, zenetörténészeknek. De beszéljünk a címről! Kodállyal kapcsolatban inkább a hagyomány jut az ember eszébe és nem annyira a modernitás. De a konferencia előadásainak csupán a címeit végigolvasva, úgy tűnt, hogy a modernitáson volt a hangsúly az első két nap.
Ez elég pontos megfigyelés. Azt gondolom, hogy mivel Kodály 85 éves korában, 40 éve hunyt el, sokáig jelen volt a magyar zenei életben és a közéletben is, ezért sokak számára az idős mester portréja maradt meg az emlékekben. Ugyanakkor ő a századforduló modernitásának egyik meghatározó személyiségeként Ady Endre nemzedékéhez tartozott, és a modernitáshoz való viszonyuk is hasonló volt. A kiállítás szeretné megmutatni, hogy mindaz, amit a két fogalom – modernitás és hagyomány – takar, nagyon szorosan összekapcsolódik, hiszen Kodály úgy gondolta, hogy egy új, egy modern Magyarországot kell teremteni, de ez a megújulás a magyar hagyományból kell, hogy táplálkozzék.
Abban az időben a konzervatív kritikusok sokat gúnyolódtak is a zenéjén, de a közönség jó részének is idegen volt. Akár még a népzene is, mert akkoriban a népzenén a nótát, a műdalt értették.
Igen, itt a kiállításon a „Harc az új zenéért” című tárló foglalkozik Kodály korai sajtó-recepciójával. Elsősorban az 1910-es években Kodály megjelenése, első szerzői estjei nagy sajtóvitákat váltottak ki, még Bartókénál is modernebb, avantgárdabb zenének tűnt az akkori koncertlátogatók számára, és az évtized közepére már nagy Kodály ellenes és Kodályt pártoló táborok alakultak ki. Voltaképpen 1923-ra, a Psalmus Hungaricus bemutatója után változott meg jelentősen zenéjének befogadása és értékelése Magyarországon, és a későbbi évekből nem is ismerünk már ilyen komoly zenei támadásokat ellene. Politikai természetűek még a 30-as évek végén is voltak.
Aztán az 50-es években már túl nagy tekintély volt ahhoz, hogy támadások érjék. Így ő állt a vártán.
Igen, hát ő olyan tekintély volt, hogy műveivel kapcsolatban nem hangzott el bírálat, kivéve a Szimfónia 1961-es bemutatóját, azzal kapcsolatban voltak kritikai hangok is, de azok is a legnagyobb tisztelet hangján, tehát semmiképpen sem vethetők össze az 50 évvel korábbi támadásokkal.
Volt letiltott műve az 50-es években?
Azt tudjuk, hogy a Zrínyi szózata nagyon érzékeny kompozíció volt, ritkán is szólaltatták meg, bár hivatalos irat arról, hogy betiltották volna, nem maradt fenn, de az öncenzúra a zenei életben is működött, tehát óvatosan bántak azzal, hogy mi hangzik el. Egyébként Kodály életében nemcsak az 50-es években volt ilyen, tudjuk, hogy a Fölszállott a páva a 30-as évek végén mondjuk így: feketelistára került, nem lehetett előadni.
Eddig itthoni fogadtatásáról beszéltünk, de milyen Kodály megítélése a világban? Persze már az is jelzés, hogy egy háromnapos konferenciára a világ minden tájáról érkeztek zenetudósok, zenepedagógusok, népzenekutatók.
Tulajdonképpen a konferenciát azért is szerveztük, hogy jobban bevezessük a nemzetközi zenetudományi közbeszédbe Kodály alakját, mert a zenepedagógiai módszere kicsit elfedi, hogy Kodály nagyon jelentős zeneszerző és nagyon jelentős tudós is volt. Éppen ezért a konferencia két napja foglalkozott zeneszerzői életművével és egy a népzenei kutatásokkal.
Játsszák a műveit külföldön?
Igen, nagyon jó a játszottsága műveinek. Én nem azt érzem problémának, hogy ne játszanák Kodályt, hanem hogy elég behatárolt az a repertoár, amit műveiből kiválasztanak. Tehát a Psalmus, a Marosszéki táncok, a Galántai táncok, a Háry-szvit, ezek állandóan szerepelnek mindenütt a világon, ugyanakkor vannak olyan művei például a Concerto, vagy a Szimfonia, illetve a Nyári esték, hogy egy korai darabról is szó essék, ezeket sajnos nem merik vállalni a karmesterek és a zenekarok, vagyis hogy bevezessenek egy kevésbé ismert művet.
Okozott-e meglepetést Önnek, mint zenetudósnak, kutatónak bármi a konferencián elhangzottakból?
Én inkább örömet éreztem, mert azt tapasztaltam, hogy nagyon nagy érdeklődéssel érkeztek ide a külföldi zenetudósok, és nagyon nyitottak voltak mindarra, amit mi akár előadásokban, akár ezen a kiállításon meg tudtunk mutatni Kodályból. Nagyon bízom abban, hogy sikerült hozzájárulnunk, hogy a külföldi kollégák számára egyértelművé váljon, érdemes ezzel a modern zeneszerzővel foglalkozni.
Van itt a kiállításon kedvenc darabja?
Erre nehéz lenne válaszolni, inkább azt tartom fontosnak, hogy nagyon-nagyon sok fénykép látható a tárlókban, Kodály ifjúságától egészen idős koráig. Nagyon sok élethelyzetben láthatjuk, s ez az, ami azt hiszem, igazán közel tudja hozni személyét a kiállítás látogatóihoz.
Például a fényképek is bizonyítják, amit sokan mesélnek róla, hogy szeretett sportolni: sízett és úszott. Nyilván sok kilométert gyalogolt gyűjtő útjain is, azon a nagy fali térképen jól követhető, hogy mekkora területet járt be a Kárpát-medencében.
Igen, érdemes megnézni a népzenekutató tudóst bemutató tárlóinkat, amelyek megmutatják, hogy milyen jelentős gyűjtést végzett már korán a Felvidéken, ami érthető, hiszen gyerekkora jelentős részét Nagyszombatban, illetve Galántán töltötte, ezért is volt természetes számára, hogy amikor népdalgyűjtő útra indult, először oda tért vissza, és a legjelentősebb gyűjtései is ezekhez a területekhez kapcsolódnak. Persze az is nyilvánvaló, hogy a régi Magyarország egész területén gyűjtött.
És azt hiszem, hogy az az egyik legnépszerűbb gyűjtése, amit minden magyar – a Kárpát-medencétől Kanadáig – el tud énekelni: A csitári hegyek alatt éppen a Zobor-vidékről származik.
Amit beépített a Székelyfonóba is, tehát színpadról is elhangzik.
