Ezerkilencszáznegyvenkilenc március 5-én, Pozsonyban a Belügyi Megbízotti Hivatal épületének koncerttermében, Szlovákia magyarlakta területéről mintegy 300 személy, meghívott jelenlétével megalakították a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületét, a Csemadokot, valamint megválasztották központi vezetőségét: elnöke Lőrincz Gyula festőművész, az Új Szó főszerkesztője, első alelnöke Kugler János, második alelnöke Egri Viktor író, központi titkára Fellegi István kultúraszervező, helyettese Wetzler Dóra, örökös díszelnöke Fábry Zoltán antifasiszta író lett, az ősz folyamán csatlakozott hozzájuk Pathó Károly szervezőtitkárnak.
Időközben tisztázódott, hogy az együttes gazdája a Csemadok KB lesz, megfogalmazódott az alapszabályzata, eldőlt működési helyének kérdése, s kinevezték vezetőit. Az együttes szakmailag a Szlovák Tájékoztatási és Népművelési Megbízotti Hivatal (Povereníctvo informácie a osvety) irányítása alá tartozott, miként abban az időben a többi kulturális intézmény, színház, hivatásos együttes, stb. is ennek a politikai szervnek az irányítása alá tartozott. Idővel Hemerka Olga koreográfus és Szíjjártó Jenő karvezető csatlakozott az együtteshez, utóbbit később művészeti vezetőnek is kinevezték. Takács András november elsején bevonult katonának, de előtte a tervezett két táncszámát betanította (Vetélkedés, Verbunkos). Az így megüresedett helyre Jozef Kvočákot (Kvocsák Józsefet) hívták át a SzlÁNE-ből koreográfusnak, az ő vezetésével készült fel a tánckar a bemutatóra, és társnak belépett a Verbunk koreográfiához.
A Népes szigorúan tartotta magát az alapszabályzatában meghatározott célkitűzéseihez. (Az ötletes betűszóként alkotott, közben azonban mély értelmet kapott elnevezés Gyurcsó István költőtől származik.) Tagjai és vezetői lankadatlan szorgalommal gyűjtötték Szlovákia magyarságának népi hagyományait, a jeles napokhoz fűződő, továbbá a családi élet eseményeivel, a munkával, valamint az egyéb ünnepekkel kapcsolatos népszokásokat, dalokat, táncokat, viseleteket, zenei hagyományokat, hogy a készülő műsoraikhoz ezekből meríteni tudjanak. Így történhetett meg, hogy az énekkar és a tánckar első műsorának fele már a saját hazai néprajzi gyűjtés anyagából állt össze, de a Magyarországról, vagy más szocialista államoktól átvett műsorszámok is forradalmi, illetve népi hagyományokra épültek.
A Népes 1954. április 25-én tartotta ősbemutató előadását Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban. Akkoriban évente tizenkét előadásnap illette meg a magyar kultúrát a szlovák állam, illetve a művészet e szentélyében –volt ilyen is.
A bemutatkozás a magyar nemzetiségi kultúra jelentős ünnepe volt. Minden új születése ünnep, de erre a bemutató előadásra a népművészeti mozgalom felfelé ívelő szakaszában került sor, ezért volt az ünnepek közül is kiemelkedő.
A bemutatón lényegében a szlovákiai politikai és kulturális élet minden jelentősebb személyisége jelen volt: a központi párt- és kormányszervek képviselői mellett a szlovák művészeti élet élenjáró személyiségei – mint például Eugen Suchoň zeneszerző, Somorjai Németh István zeneszerző, karnagy, Štefan Tóth, az SzTA néptánc kutatója, Juraj Kubánka, az SzlÁNE koreográfusa –, de számtalan magyar falu és iskola képviselete, valamint a Csemadok sok helyi szervezetének küldöttsége is. Tudatosan hívta össze a Csemadok apparátusának a vidéki titkárságait a központ, mert később a járási és kerületi titkárságok szervezői segítségével valósultak meg a vidéki előadások.
A bemutató közönsége az alábbi táncszámokat láthatta: Hemerka Olga Üvegestánc (a MÁNE-tól átvett anyag), és Kukoricafosztás – táncjáték, Kvocsák József: Sárdózás – zoborvidéki farsangi szokásból készült táncjáték, Takács András: Vetélkedés – táncjáték, Takács András és Kvocsák József – 1848-as Verbunkos – táncjáték.
A bemutató műsora óriási sikert aratott. A lapokban megjelent recenziók, írások magasztalták a munkát, az elért eredményt. Fellegi István: A Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes bemutatkozásához, címmel írt terjedelmes cikket: (Fáklya, l954. 6. szám) „… Április 25-én avattuk a bratislavai Nemzeti Színházban a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttest, vagy rövidebb névhasználattal a Népest/…/ Három órán át mindinkább felszabaduló érzésekkel fogadtuk a derűs hatást, amely a színpadon lüktető táncból, dalból, színpompából áradt felénk/…/ Őszintén átélték mindazt, amit nekünk dalban és táncban nyújtottak, és ebben van sikerük tulajdonképpeni titka/…/ Kétségtelen, hogy a táncegyüttes színvonala meghaladja az énekkar egyébként fejlett színvonalát, különösen, ami a táncegyüttes „alapanyagát“, a táncokat illeti” – A cikkíró a továbbiakban hivatkozik A. M. Brousilra, a prágai Zeneművészeti Főiskola rektorára, aki az előadást ugyancsak végignézte, és közli annak véleményét: „… A Népes bemutatkozása szép reményekre jogosító komoly siker volt. Mindannyian, magyarok és nem magyarok, örömmel és büszkeséggel távoztunk a bemutatóról.”
„E rendkívül sikeres bemutatót követték a nagyrészt nem kevésbé sikeres fellépések a magyarlakta városokban, falvakban, Szlovákia-szerte/…/ Különösen érzékenyen reagáltak műsorunkra a nagyobb városokban, úgymint: Kassán, Eperjesen, Komáromban, Losoncon, Nyitrán, Léván, Késmárkon, Rimaszombatban, Ipolyságon, Érsekújvárott/…/Csak természetes, hogy felbuzdulva a felvillanyozó példán, sok helyen alakultak tánccsoportok, énekcsoportok/…/Hogy közönségünk mennyire ismerte el magáénak ezt az együttest, arról az együttes páratlanul sikeres fellépései tanúskodnak. Tudatosan mondom jelen időben a tanúskodást, mert a fellépések emlékét még az azóta eltelt ötvenegynéhány év sem törölte ki a közönség emlékeiből.” (Szijjártó Jenő volt művészeti vezető visszaemlékezéseiből).
A Vereknyéről származó Nagy Éva (Boci, 17 évesen vettük fel az együttesbe) 2004. április 17-én egy riportbeszélgetéskor így emlékszik az együttesre – én voltam a kérdező:
„Sokat dolgoztatok?
Sokat. Nem az számított, mert énekeltünk, táncoltunk. Bár engem táncosnak vettek fel, énekelnem is kellett, azt hiszem, két számban énekeltem is.
Volt olyan időszaka az életednek ebben a szakaszában, mikor sutba dobtál volna mindent, otthagytál volna csapot-papot?
Olyan soha nem volt. És ha ne adj Isten el kellett volna mennem, a világ legszerencsétlenebb embere lettem volna. Nagyon jól éreztem magam ott. Igaz, sokan laktunk egy szobában, de nekünk ez nem számított.
Látták a szüleid, rokonaid az együttes pozsonyi bemutató előadását?
A szüleim is és néhány rokonom is ott volt a bemutatón. Nagyon kíváncsiak voltak rám is, meg az együttesre is. Tudni akarták, hova kerültem, mit csinálunk, hogyan működünk.
A látottakról hogyan vélekedtek?
Nagyon tetszett nekik a műsor, és nagyon boldogok voltak. Nem tudták elképzelni, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen színvonalas műsort lehet bemutatni, ilyen magas szinten.
Milyen emlékeid kapcsolódnak az 1954 nyarán, kora őszén megvalósított körutakhoz, országjárásokhoz?
Nagyon jó érzés volt, Mert ha valaki olyan nagy családból származik, mint én, az nem jut el olyan sok helyre, mint amennyire az együttessel eljutottam. Azt nem lehet leírni, milyen boldogság volt, hogy körülnézhettem, hogy megismerhettem más városokat is.
Mit csináltatok napközben?
Az előadásokról általában késő este jöttünk haza. Így későn is keltünk. Rendszerint délig aludtunk, piszmogtunk. Ebéd után körülnéztünk a településen, a városban, amit csak lehetett, azt megnéztünk – múzeumot, templomot, várat, várromot, szóval mindent, amit csak látni lehetett, vagy illett. Ideértve az üzleteket is.”
Ömlött belőle a szó, a boldog visszaemlékezés, pedig a beszélgetésre ötven év elmúltával, 2004 áprilisában került sor.
(Folytatjuk)
