A Progresszív Szlovákia Komáromban mutatta be magyar platformját, mely igencsak nagy szenzációt váltott ki közösségünk soraiban, holott egyáltalán nem újszerű dologról, sőt, inkább egy jól kipróbált régi receptről van szó.
Olyannyira nem újdonság a politikai aktivizmus (értsd szlovák pártokban egy-egy kirakatszerepet betöltő kisebbségi személy), hogy Simon Attila pár éve alaposan feldolgozta a témát és önálló kötetben foglalta össze a két világháború közötti időszak politikai aktivizmusát. Ebben az időszakban volt ugyanis leginkább jellemző, hogy
a szlovák és cseh pártok egy-egy kirakatmagyart tartottak fenn a látszat kedvéért.
Ezeket esetenként akár a parlamentbe is beültették, vagy adtak nekik valamely posztokat, ám átütő támogatásra a magyar közösség soraiból nem igazán nem tudtak szert tenni.
Később a szocializmusban ezzel a módszerrel a kommunisták is éltek – a proletár internacionalizmus eszmeisége jegyében.
1989-ben aztán e politikai módozat valamiért nem bontakozott ki újra. Legalábbis abban a formában, amiben a két világháború között, illetve a szocializmus évei alatt nem. Vélhetően a megalakuló négy jelentős magyar párt mellett a szlovák pártok nem igazán láttak potenciált, hiszen ez korábban is elég kevés hasznot hozott az egyes pártok konyhájára. Bár a Független Magyar Kezdeményezés éppenhogy a Verejnosť proti násiliu-nak (Nyilvánosság az erőszak ellen) volt a magyar platformja, mely Duray Miklós szerint messzemenően durvább aktivizmusnak tekinthető, mint előtte vagy utána bármi, hiszen a legtöbb esetben az FMK-sok éppen a magyar érdekek ellen ténykedtek.
Ezen kívül a ’90-es évek második felében kétségtelen, akadt egy-két magyar származású a jobb- és baloldali szlovák pártok soraiban egyaránt, de azért is nehéz őket komolyabban számon tartani, mert egyáltalán nem kisebbségi politikusként viselkedtek, sokkal inkább szlovákként, így természetszerűen a magyar érdekképviselet sem tartozott a prioritásaik közé.
A Most-Híd vegyespárt bár némileg hasonló elven jött létre, de aktivizmusnak messzemenően nem tekinthető, sőt inkább egyfajta groteszk fordított aktivizmusnak, ha az arányokat vesszük alapul.
Az elmúlt években ugyanakkor ismét felütötte fejét a politikai ágazat. Több szlovák párt színeiben is feltűntek magyar politikusok. Gondolhatunk Somogyi Szilárdra, aki az SaS listájáról lett parlamenti képviselő, vagy a napjainkban is aktív Grendel Gáborra (NOVA), esetleg Cséfalvay Katalinra (Sieť). Ők is minden bizonnyal kaptak némi magyar szavazatot, de valószínűleg a mandátumukhoz szükséges mennyiség nem ezekből adódott össze számukra. Természetesen üdvözlendő, hogy minél több magyar van a pozsonyi parlamentben, de ők valójában nem kisebbségi politikusok, nem ilyen témákkal foglalkoznak és nem látják el a magyar közösség érdekképviseletét, deklaráltan nem is kívánják (ez tetten érhető olyan dolgokban, hogy magyarul nem kommunikálnak a választók felé, nem sajtóznak és magyar közegben sem mozognak), ezért nem is várhatjuk el tőlük mindezt. Ebből kifolyólag pedig magyar szempontból az ő kisebbségi politikai eredményeik pontosan mutatják, mennyi értelme is van az aktivizmusnak…
Szinte semmi… De hogyan is lehetne, ha
a szlovák és a magyar nemzetpolitikának alapvetően ellentétes az érdeke,
még akkor is, ha az adott párt a végtelenségig „toleránseurópéerdemokrataliberális” is. A magyar kérések/követelések mégis csak egy adott pontig elfogadhatóak, aztán jön a de, az ugyan, meg az egyéb terelések, melyek átültetése komolyabb politikai súly nélkül parlagon marad.
Jól jelzi ezt a ’89 utáni időszak, amikor éppen az osztotta meg a felvidéki magyar politikumot, hogy milyen irányba induljon el az érdekképviseletünk: a rendszerváltás, illetve a cseh-szlovák szétválás közepette kialakult instabil állapot zavarosában kell-e előrukkolni a sarkalatos követeléseinkkel (lásd autonómia), vagy majd a demokratizálódási folyamat után. Ma már világosan látszik, hogy az első lett volna a helyes út, ám az akkori magyar közösségen belüli hangosabb kisebbség akarata érvényesült, a megalkuvó kompromisszumosabb liberálisoké (FMK/MPP). Ezért van ma annyi autonómiánk például…
A fentiekből jól látszik, hogy a politikai aktivizmus valójában nem más, mint egy szép mázas lufi, s bár a magyar pártokra jelentenek némi potenciális veszélyforrást, hiszen valamennyi szavazattal mégis csorbítani tudják a magyar szavazóbázist. Többet viszont nem kell és nem is szabad belegondolni a dologba. Pusztán annyi, hogy
pár szerencselovag kiáll a szlovák kirakatba 30 ezüstér, de igazából még árulónak sem tekinthetőek, hiszen nem árulnak el semmit, csak kiszolgálnak egy adott pártot, ahogy tették anno a kommunistáink is.
Egyébként erről egyes információk szerint nemcsak a Progresszív Szlovákia gondolkodik, hanem Kiska pártja is (Za ľudí – Az Emberekért), aki – állítólag – Király Zsolttal, a Körkép.sk főszerkesztőjével áll kapcsolatban, aki 18 évig élt az MKP-ból…
(megj.: cikkünk megjelenését követően Király a kapcsolat létét cáfolta.)