Élj meg érdekes időket! – idézhették keserű humorral a régi kínai átkot mindazok, akik a 20. század eleji, öröknek hitt békeidőkben születtek, de ha a Teremtő hosszú élettel ajándékozta meg őket, akkor bizony sok „érdekes” időben lehetett részük. Amit csak fokozott, ha a Kárpát-medence azon részén látták meg a napvilágot, amely a későbbi trianoni határokon kívülre esett. Egy ilyen család történetét írta meg Jezsó Ákos Megyek túlra című regényében.
Regény, de az alapja igaz történet: a nagyszülei élete. A könyvet is az ő emléküknek ajánlja.
Nagyapám tanár volt. Gyerekkoromban a nyári szüneteket náluk töltöttem. Ő lejárt a Kis-Dunához pecázni, én pedig, bár a horgászat nem érdekelt, és a szúnyogokat utáltam, mégis ott ültem mellette állandóan, mert nagyapámat nagyon szerettem, és a meséit is. Amit hallottam tőle, megmaradt bennem negyven év múltán is, és amikor közeledett a felvidéki magyarok kitelepítésének 70. évfordulója, a feleségem unszolására kezdtem hozzá ennek a könyvnek a megírásához. Nem dokumentumregény, csak amit nagyapámtól hallottam, meg amit a családi legendáriumból megőriztem, azt egészítettem ki elég komoly kutatómunkával és persze a saját fantáziámmal.
A könyv címének jelentőségét csak a regény vége felé ismerjük meg. Persze tudjuk, hogy a TÚL, a Trianon óta államhatárt képező Duna túloldala, de ez a szereplők számára nem földrajzi és politikai megjelölés, hanem mély érzelmi tartalom.
Pontosan. Őket 1946-ban telepítették ki. Nagyapám bűne az volt, hogy a Csallóközben, színmagyar területen, színmagyar faluban magyarul mert tanítani az iskolában – a Beneš-dekrétumok ellenére – magyar gyerekeket. Miután nem volt hajlandó nyelvet váltani, a csehszlovák állam elvette nagyszüleim földjét, házát, hazáját, és kitelepítették ide, Magyarországra.
Az ott maradottakat úgy emlegették: a túli rokonok, és amikor már mehettek meglátogatni őket, azt mondták: megyek túlra. Halálukig nem voltak hajlandók kimondani azt, hogy Csehszlovákia. A TÚL az elveszett hazát jelentette.
Kitelepítésre ítélt családok a galántai állomáson
A regény egy tizennégy éves fiú – az ön nagyapja – 1918-as naplóbejegyzésével kezdődik az impériumváltás első pillanatairól. Férfiként olvassa saját régi sorait, vonaton, zsebében katonai behívóval, mert éppen egy újabb változás küszöbéhez érkezik Európa és benne a felvidéki magyarság.
A napló: fikció, azért találtam ki, hogy elmondhassam az előzményeket, honnan, milyen családi háttérből jött hősöm. A történet 1938-ban kezdődik, amikor Hitler bevonul Ausztriába. Tíz évet ölel fel a cselekmény, de ez a tíz év a magyarság számára hihetetlenül mozgalmas és tragikus évtized. Én nem a nagyszüleimről akartam könyvet írni, hanem mindannyiunk nagyapjáról és nagyanyjáról. Annak a generációnak kívántam emléket állítani, amely ezt a tíz évet átélte.
Ez a nemzedék folyamatos újrakezdésre volt kárhoztatva: beleszületik a történelmi Magyarországba. Gyermekként át kell élnie az impériumváltást. Úgy nő fel, hogy ősei földjén számkivetve többségi társadalomból kisebbségibe kerül. Újrakezdés, amikor 1938-ban a Felvidék déli része visszatér, de jön a háború, mindent elsöpör, és a háború utáni újrakezdés a beneši törvényeket hozza. Kitelepítés Magyarországra, ahol ismeretlen közegbe kell beilleszkednie, s hívő keresztényként egy ateista világba kerül.
Hányszor kellett ennek a generációnak újból felépítenie az életét! Ez nem megy hit nélkül: önmagamba, a társamba, a családom, nemzetem hagyományaiba és az Istenbe vetett hit kell a megmaradáshoz.
Boldog békeidőktől Rákosiig. Megbűnhődte már e nép…
Annyi próbatétel elé állítják az örökös változások és újrakezdések a főszereplő házaspárt, hogy az olvasóban kétely támad: szabad-e ennyire, akár a letartóztatást kockáztatva is kiállnia elveiért annak, akire otthon négy kicsi gyerek vár?
Ezek nehéz kérdések, de azt gondolom, hogy példájuk a mának szól. Példák és példaképek nélkül elvész a fiatal nemzedék. Ők: Kálmán és Rózsika még szüleik nemzedékétől kapták a példát, és ezért tudtak helytállni. Kérdés, hogy mi, a rendszerváltás nemzedéke milyen példát kaptunk, és ha jót, akkor át tudtuk-e adni gyerekeinknek?
Valódi történelmi személyeket is behoz a regénybe egy-egy jelenet erejéig: Esterházy János politikust, Apor Vilmos győri püspököt, Mécs László költőt, de igazán a cseh és szlovák szereplők érdekesek, ők költött személyek, viszont fontos tanulságokat hordoznak a többségi társadalomnak a kisebbséghez való viszonyáról. Például a cseh százados, aki kimondja: a szlovákok sosem fogják megbocsátani a magyaroknak a bécsi döntést.
„Tudod, Kálmán – kezdett bele akadozott szavakkal Bretislav százados – az anyám német, az apám cseh. Én pedig csehszlovák tisztként őriztem a Szudétákat, hogy a németek ne vehessék el a csehektől. Nem messze voltam attól a helytől, ahol a német ajkú rokonságom él. Most meg itt vagyok Szlovákiában, egy magyar városban. (…)Tudom, hogy most mit éreztek ti, magyarok. De az embernek valahova tartoznia kell. Egy eszméhez, egy földdarabhoz. Egy röghöz. Azt is tudom, a határok változhatnak. Ma erre, holnap arra. Ez csak szerencse kérdése. A rög, a földdarab azonban nem mászik odébb. Az helyben marad. (…) Eszme nélkül pedig nincs emberi élet. A röghöz és az eszméhez hűnek kell lenni, minden áron.”
A cseh századossal azt is kimondatom, hogy a történelmet mindig a győztes írja. Valójában a történelemben nincs igazság, csak nézőpontok vannak, s a különböző nézőpontokból ugyanaz a történés más-más igazságot hordoz.
Én, magyar emberként a magyarok igazságát vallom, de íróként, ha jó könyvet akarok az olvasó elé tenni, akkor a másik oldal álláspontját is be kell mutatnom.
A borítón – megegyeztünk a kiadóval – a Duna látható mindkét partjával és a híddal, amely ugye, jelkép. Összeköti a népeket, amelyek ezen a tájon úgy összekeveredtek, hogy aki kizárólagosságot hirdet, az tévúton jár. De jelkép olyan értelemben is, hogy a folyó Trianon óta államhatár, szétválasztja a két oldal magyarságát, míg a híd összeköti. Könyvem azzal a jelenettel végződik, amelyben a Magyarországra kitelepített Rózsika a hídon találkozik Csehszlovákiában élő ikertestvérével, Mariskával. Az ikrek, a szétszakított magyarság, tíz percet kapnak a hatalomtól, hogy lássák és megöleljék egymást. Ez nem költött esemény. Pontosan így történt a valóságban, 1948-ban.
A híd, ami nem köt össze…. (Fotó: Rácz Miklós, orszagalbum.hu)
S a megrendítő befejezést olvasva tudjuk: a valóságban 1948 után hosszú évekig még az ilyen találkozást sem engedélyezték „a két testvéri szocialista államban”. De elég nehéz és bonyolult volt a felvidéki magyar élet előzőleg is: a demokratikusnak nevezett Csehszlovákiában, amelynek mundérját kellett viselnie Kálmánnak az 1938-as visszacsatolásig. Mariska férjét pedig, mert csehszlovák állami tisztviselő lett, árulónak tartotta a család, elsősorban az apósa.
Az após a Monarchia ezredese volt, keménykötésű katonatiszt, aki Trianon után azt vallotta, hogy nem szabad együttműködni a megszállókkal. Lánya, veje, a következő nemzedék viszont tudta, hogy valahogy élni kell, alkalmazkodni a helyzethez. Mégis, az ezredes volt az, aki segített, amikor a visszatért magyar közigazgatás igazoló bizottsága elmarasztalta a vejét, és nem kapott munkát. A család ereje nagyon fontos. A család abroncsként tartja meg tagjait, olyan szeretetkapocs, amely bajok idején a túlélést jelenti, de csak ha működik köztük a szeretet.
Sokat hallgathatta szeretett nagyapja történeteit, mert olyan eleven és hiteles felvidéki világba viszi az olvasót, amit sem életkoránál, sem pesti születésénél fogva belülről nem ismerhetett.
Arra törekedtem, hogy ne budapestiként nézzem a Felvidéket, hanem fordítva: az ottaniak szemével lássam a magyar világot. Csupán egy példa: főszereplőm mindig vágyakozott a magyar fővárosba, mert annyiszor megcsodálta képeslapokon. Mikor végre eljut ide, már csak a rommá lőtt várossal ismerkedhet.
Egy darab Budapest, 1945-ből… (Fotó: MTI-reprodukció)
Filmszerűek a leírások: a harctéri jelenetek, a visszavonulás drámája, de a könyv egész szerkezetét a gyors váltások jellemzik, olyan, mint egy pergő film. Nem gondolt forgatókönyvre?
Nem a filmre kacsintgattam írás közben, hanem arra törekedtem, hogy a fiatalok érdeklődését is lekössem a több szálon futó cselekmény dinamikájával, a gyors váltásokkal. A film szép álom lenne. A tény viszont az, hogy megírtam a folytatást: a szétválasztott család párhuzamos életét Rákosi Mátyás, illetve Klement Gottwald alatt.
A Megyek túlra befejeződik 48-ban, s egy rövid utószó közli, hogy Kálmán és Rózsika mind a négy gyereke megállta a helyét. Kárpótlást kapott a család a rendszerváltozás után?
Dédapámnak voltak földjei a Duna mindkét oldalán. Mindkettőt elvették, de az itteniért az Antall-kormány idején kaptak kárpótlást.
Odaát Beneš dekrétuma érvényben van, és senki nem kért bocsánatot a jogfosztásért, kitelepítésért, deportálásért. Az elkobzott anyagi javakért sem kárpótolták őket. Jó lenne, ha legalább a közhangulat változott volna irányukban, de az sem lett sokkal barátságosabb, mint annak idején.
Csak át kell menni Szlovákiába, és megtapasztalja az ember, hogyan él egymás mellett a két nép. Akinek van szeme a látásra és füle a hallásra, az le tudja vonni a következtetéseket.
Ezzel együtt vallom, hogy egyszer ki kellene beszélnünk a bennünk élő sérelmeket. Magyar oldalról is, szlovák oldalról is. Az együttélés nem épülhet gyűlöletre, haragra.
Jövőt csak a szeretet építhet. De ahhoz, hogy megtaláljuk egymást, el kell mondani, hogy kinek mi fáj. Azt le kell tenni a közös asztalunkra. És ha kibeszéljük magunkból, akkor én is meg tudom érteni az ő gondolatát, s talán ő is az enyémet.
El tudja képzelni, hogy könyvét lefordítsák szlovákra?
Nagyon szeretném, de már annak is örülnék, ha Szlovákiában magyar nyelvű könyvesboltokban árulnák.
