Szinte valamennyi egyházi „főünnepünknek”, így a mennybeemeltetésnek, áldozócsütörtöknek is vannak félreértései. Egyik vaskos félreértése a kiábrázolás, a spirituális materializmus alacsony igényének kielégítése, a tamási, ha érinthetem a sebek helyét, majd hiszek típusú kételkedésé.
Még ma is vannak a láttatás, a kézzelfoghatóvá tétel, a majdnem gyermeki megjelenítés emberi ösztönének ilyen „szakrális mutatványai”. Például amikor a templom belső terében Jézus szobrát látható vagy kevésbé látható kötelekkel a magasba emelik. A másik, hogy csak a mennybe emeltetés mozzanatára koncentrálnak igehirdetések, ünnepi alkalmak, s nem arra a teljességre, amit valójában ez az üdvtörténeti esemény jelent. Mert ezzel vált kerekké, teljessé a Jézus-történet, s kapott krisztusi világtávlatot a megváltás. Mi tehát áldozócsütörtök üdvtörténeti többlete?
A jézusi váltságmű Földi-égi teljessége
Lukács evangéliuma végén az utolsó mondatok szólnak igazi örömüzenetként az üdvtörténeti események teljessé tételéről. Betánia faluja, miként Názáret, Betlehem, Jeruzsálem és más szentföldi falvacskák, városok Jézus megváltói életművének egy-egy pillanata és mozzanata révén kaptak rangot. Való igaz: maga Jézus rangosította fel ezeket a földi állomáshelyeket, életeseményeinek lokális kereteit. Miként felrangosította az időt és a teret azzal, hogy Ő, aki öröktől fogva örökkévaló Ige, Logosz (Ján 1,1-5), egyenrangú az Atyával, s Ő volt, mielőtt bármi lett. Nem tartotta megalázónak, hogy érettünk önmagát megüresítve, földre jöjjön a gyönyörű páli Krisztus-himnusz szerint (Fil 2,5-11). Felvegye a bűn ruháját, anélkül hogy magát beszennyezné, s életét adja megtisztításunkért, kiszabadításunkért a bűn és a gyűlölet fogság-civilizációjából. Áldozócsütörtökön teljesedett be a jézusi életmű a földön. Ez tehát ünnepe az Atyának és ünnepe az embervilágnak, az egyháznak és világkeresztyénségnek, mennynek és földnek, sőt valójában vallástól függetlenül minden embernek. Jól fogalmaz Lukács. Jézus életművének az isteni felrangosítását fejezi ki a szenvedő szerkezetű szó: felvitetett a mennybe. Nem maga szárnyalt fel a magasba mintegy önerőből, hanem az Atya hazaölelő szeretete adott neki angyalszárnyakat, s a láthatatlan mennyei sereg emelte fel a mennybe Őt, az Atya ölelte vissza Őt a teremtői Szeretet szívére (Luk 24,50).
Fenséges dimenzióváltás: Végleges stop a gyűlöletnek
Az egész más dimenziót a lukácsi tudósításban, „helyszíni közvetítésben” ez fejezi ki: „felemelte kezét és megáldotta őket. És miközben áldotta őket…” (24,50-51). Ez a mozzanat az, amit égre kellene vetíteni minden áldozócsütörtökön, szerte a világon, de legalább is szívünk, belső emberünk, hitünk és reménységünk belső horizontjára: Jézus felvitetése közben folyamatosan áldásra emelt kézzel hagyta el a tanítványok betániai látóterét. Felséges és fenséges dimenzióváltás! Ez a lényegek lényege. Jézus áldó kézzel távozott, nem öklét rázva, gyűlöletre gyűlölettel válaszolva. Nem átokszóval. Nem is erőtlenül lehanyatló, sorsmegadó lemondással, mozdulatlan kézzel. Hanem felemeltetés közben is áldotta őket. A héber gondolkodásban, de a keresztyéniben is az áldás központi jelentőségű hittartalom. A börákáh és a benedictus. Isten, a Teremtő az első teremtési pillanatokban az áldás szavát mondta: ez jó. És a teremtő Atya Fia földi léte utolsó pillanatában is áldásra emelte kezét. Özönlött kezéből, áradt lényéből a megbocsátás. Mert hogy volt mit megbocsátania: meggyilkoltatását, elárulását, tagadását, a vallási és a világi hatalom kegyetlen meghurcoltatásait, a töviskoronát, a köpéseket, a gúnyt, a szögeket, a cselszövéseket, a kegyes indulatokba rejtett kegyetlenséget. Az égre kiáltóan méltatlan kereszthalált. A feltámadásának valóságát, jó hírét a pénzen megvett katonák hazugsággal cáfolni tervezett fakenews-át, hazug hírét. Egyszóval: végre ennek a gyalázatsorozatnak, a vallási és világi-hatalmi gyűlölet civilizációjának egyszer s mindenkorra megálljt inteni és parancsolni. De ezt csak az áldó, erős, égig emelt krisztusi kéz tehette meg. Csak a megbocsátás és az áldás kultúráját földre hintő, földön megélt megváltói életmű képes ellensúlyt alkotni a testvérgyűlölet pusztító áradásának. Az a kéz, amelyik egyetlen mozdulattal lecsendesítette a háborgó tengert, amikor a hajóban ülők már ezt kiáltották: Elveszünk! Amikor a vallási önigazultság a parázna nőt megkövezésre ítélte, s elkezdte volna a végrehajtást is, akkor Jézus a porba írt valamit. A gyűlölködők bűnét, hogy fújja el a Szél, tegye semmissé a halálos vakbuzgóság bűneit a megbocsátó kegyelem. S a kérdésre: ki az közületek, aki nem bűnös? – mindenki eloldalgott a drámai jelenetből.
Csak, egyedül, solus-sola, az irgalmat talált nő és Jézus maradt a középen. Ma, amikor Vörösmarty kálvinista költészetének legdrámaibb sorai ismét véres valósággá válnak Ukrajnában és más részén a teremtett világnak: „Az ember fáj a földnek; oly sok/ Harc – s békeév után/A testvérgyülölési átok/Virágzik homlokán;/S midőn azt hinnők, hogy tanúl,/Nagyobb bűnt forral álnokúl./Az emberfaj sárkányfog-vetemény:/Nincsen remény! nincsen remény!”, csak egyetlen valós földi-égi, jézusi üdvpillanatban és üdvvalóságban bízhatunk. A betániai mennybeemeltetés drága és lenyűgöző, minden időre és minden korra elégséges adományára bízhatunk mindent és mindenkit: Ő „felemelte a kezét, és megáldotta őket”. Ezt a gyűlölet oszlató, egyedüli megbocsátás és áldáserőt árasztó jézusi mozdulatot és tartalmat kérjük el ezen az áldozócsütörtökön. Az igei bizonyosságban: „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk” (Zsid 4,15-16).
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
