A csendderengésbe burkolózott, ünnep utáni vatikáni főutcán, a Via della Conciliazionen sétálok karácsony harmadnapján.
Péter apostol lelki jelenlétében, Pál római szabad birodalmi jogát visszaidéző magas, történelmi ezredéveket összeölelő égbolt alatt. Boldog vagyok, hogy ezen a helyen is bibliás, imádságos, Szikszais, heidelbergi kátés református hittel lépkedhetek az ezredéves úton.
Amott, a hatalmas oszlopsor fölötti pinea-sor gyönyörű árnyékában, a szinte terápikus, gyógyító csendben, a Szent Péter tér felé araszolva ballagok. Magamban végig imádkozva az utat, ezernyi asszociáció ölelésében és izgalmával, megszentelt tisztaságban, távol az ünnepi szennyel, hulladékkal éktelenített római utaktól.
Járom elrendelt utamat. Az Utat, amit elém itt is az ÚT, az IGAZSÁG és az ÉLET (János 14,6) rajzol ki, mér ki és ad hozzá szellemi-lelki-fizikai erőt, fantáziát, látásokat.
Állandóan nálam lévő, herrnhuti Losungom protestáns lelki egyetemességet kínáló (60 nyelven megjelent, 292 éve lelki zsebkönyvként kísérő) zsebáhítatos könyvem e napra szóló üzenetét olvasom.
Egyetlen igazi lelki társammal, Klaudia lelkésznővel, feleségemmel együtt: „Ahogy gondom volt arra, hogy kigyomláljam és kiirtsam, leromboljam és elpusztítsam őket, és veszedelmet hozzak rájuk, úgy gondom lesz arra is, hogy fölépítsem és elültessem őket – így szól az ÚR” (Jeremiás 31,28). És az újszövetségi Igével: „Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap” (Jakab 5,7). A gondviselő Istenről és a türelemre intő Úrról szóló Igékhez az egykoron Sárospatakon is tanító, európai keresztyén látású tudós, Johann Amos Comenius imája társul: „Te vagy a kezdet, a közép és a végcél. Aki a Te nevedben kezdi el munkáját és tevékenységét naponta, az jó magvető. Kérlek, Uram, áldd meg munkámat most, hogy ÉRTELME ÉS HASZNA LEGYEN, S AZT VIGYEM VÉGHEZ, AMI HASZNÁL, ÉPÍT, TANÍT, SEGÍT, A TE NAGY NEVEDÉRT”.
ALÁZAT, ALÁZAT, ALÁZAT – A MEGÜRESEDETT KEHELY ALÁZATÁVAL
Két évvel ezelőtt ezen a szellemi zarándokúton, itt, a Via della Conziliazione ősi kövein és útján báró Wesselényi Polixéna hadadi, tövisháti kedves anyai földimmel társalogva lépkedtem nagy és mély odafigyeléssel a történelmi bedekkert, az első magyar úti kézikönyvet megírt szép hölggyel.
1842-ben megjelentetett, olaszhoni utazásairól szóló első női műremekéről, annak római és itáliai vonatkozásairól beszélgettünk – virtuálisan, gondolatban. Könyve konkrétságával. Most meg Pilinszky János, a 20. század egyik katolikus költőzsenije az útitársam. Virtuálisan, gondolatban. Írásai konkrétságával. A fentebbi, mára jegyzett Igékkel belső párbeszédben, a gondviselő Istenre hagyatkozó hittel, önmagunkat Jakab által türelemre (görögül makrothümiára, latinul patientiara, Károli fordításában béketűrésre) intve, nevelve, próbálok néhány időszerű következtetést az Igéből levonni. Megüresedett kehelyként, ahogyan egykoron Luther önmaga mindennapi kegyességét jellemezte. A megüresített kéz és kehely képével és alázatával.
Az első gondolat, ami megfogan szívemben, az Istent dicsőítő hála. De a hála világszemléletét, életlátását, létölelését csak az tudja megérezni, átélni, akiben alázat van. Az alázat humuszán nő a hála fája – pálmája, narancsfája, ciprusa, hogy a hic et nunc istenadta itáliai környezetünk díszletével, teremtésbeli gyönyörűségeivel illusztráljam gondolataimat
Alázat és hála. Évtizedek óta nálam lévő jegyzetfüzetemet, itt, a via della Conziliazione nedves, tengerpára áztatta kövein lépkedve, s az út menti kőpadok egyikére letelepedve, fellapozom Pilinszky János sorait, amelyek többszöri és egykori, feledhetetlen személyes beszélgetéseink emlékképeivel is feldúsítva szólalnak meg. Az ő sajátos hanglejtésű, halk hangján. A budapesti lármába is szakrális terekhez illő finomhangoltságot lopva.
SZAKRÁLIS TEREKHEZ ILLŐ FINOMHANGOLÁSSAL – LÉTSZEMBESÍTÉS
„Milyen/ megkésve értjük meg, hogy a/szemek homálya pontosabb a lámpafénynél, és milyen/későn látjuk meg a világ/örökös térdre roskadását” (Milyen felemás). 1973-ban pedig Néhány sorban c. mini-meditációjában ezt jegyzi le: „Minden angyal merő alázat… Isten maga a színtiszta alázat… S bár ezer angyal is elfér egyetlen tűhegyen, azzal, hogy különböznek egymástól, létüknek ha nem is földi, de bizonyos metafizikai térre van szüksége” (Néhány szóban, 1972).
Amikor halkan koppan itt a kőkockákon léptem és kicsit életem visszhangja is felér lelki fülemig, megszorongat a költői kérdés az Ige mellett: mennyire vagyok benne, mennyire veszek részt a „világ örökös térdre roskadásában”? És Te? Vagy csak akkor veszünk ilyen irányt, amikor erre fegyverrel, parancsszóval kényszerítenek?
Az önkéntes belső térdre roskadás mennyire volt ott, van ott adventi, karácsonyi, újévre készülő gondolatainkban, lelkületünkben?
Még fokozva a létszembesítést, Isten teremtett világában a lételőtti Ige által rangosított létezés keretében az Istennek jó választ adó, Neki tetsző, elfogadható felel-ős-séggel, egy idézet Pilinszky valóban időtlen, idő fölötti, mégis téridői konkrétsággal fogalmazott soraiból: „Az alázat a nullpont ünnepélye: Isten és ember legintimebb találkozóhelye”.
TÉNYEKNÉL FONTOSABB A VALÓ – KEHELYCSENDEK, TÖBB DIMENZIÓS BANDUKOLÁSOK
Micsoda meghívás! Volt-e ilyen intim találkozásunk a karácsonyi ünnepek során Istennel? Amikor mélyponton, nullponton, a „ki mondja meg, merre induljak tovább?” mélységbe szédítő pillanataiban és a létezés szédületében egyáltalán nem találtad a helyed? Vagy mindennapi létezésünk tényei, mindennapjaink „díszletei” fogták be a szemünket, nehogy meglássuk Istent? Rilke egykori felismerés villanása ma is megállja a helyét: Rettenetes, hogy a tények miatt nem tudhatjuk meg, nem ismerjük meg a valóságot. Pilinszky ehhez ötven éve hozzátette: „A mai ember jelenléthiányban szenved, irreálisnak és abszurdnak érzi időről-időre vagy akár folyamatosan azt, hogy Isten itt van. Mindennapos jelenlétben” (Hogyan és miért, 1973).
Az örök város zűrzavaros történelméből, felséges históriás emlékeiből ma is jótékonyan és lelket balzsamozó erővel emelkedik ki Vatikán főutcája. És aki a tengerpára áztatta köveken óvatosan bandukol, s képes egyszerre több-dimenziósan szemlélődni: felfele, befele, visszafele és előre, bibliásan és Szentlélek ihletettségben, az kegyelmi pillanatokat és látásokat kap. Nem Rómáért, még csak – bocsánat! – nem is Vatikánért, hanem Istenért.
S az ilyen lépéslassító, pörgésfékező, többdimenziós bandukolások mindenütt lehetségesek. Wittenbergben és Genfben, Debrecenben és Esztergomban, Pozsonyban és Kolozsvárott, sőt még a félelem és vér áztatta ukrajnai úttalan utakon is.
Mert Isten mindenütt személyesen Téged, minket keres! Angyalai alázatával, Igéjével és a tények mögé pillantásra képessé tett szemekkel. Lélek-látásokkal. Áldott karácsony utáni kehely-csendek adassanak mindnyájunknak bőségesen…
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
