Különös lény az ember. Soha nem elégszik meg azzal, ami van. Ez az elégedetlenség viszi előbbre a világot, olykor jó, máskor nagyon rossz, pusztító utakra. Az ősi hajtóerő, a ravasz kígyó által felébresztett vágy, nagyravágyás motívuma ez: „Olyanok lesztek, mint az Isten” (1Móz 3,5). Azóta is ez az önistenítő belső késztetés írja a földi történelem könny-, és jaj-történetét, s köztes, rövid életű örömhistóriáit. Benne pedig Isten is írja az Ő ellen-históriáját, a megváltás krisztusi üdvözítés történetét, amit olyan históriaként írt-ír Szabadítónk (=Jehósua), mint ahogyan a bűnös asszonyt halálra ítélő „igazak” tévútjának leleplezésekor: „Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre” (Ján 8,6). Belegondolni is képtelenség, mi lenne, ha az üdvözítés mennyei története nem vérezte, ölelte volna át örökre Krisztusban a történelem piszkos vásznát?!
Mindezt azért bocsátom előre, mert az emberi bizonyítási vágynak vannak nagyon kifinomult formái. Olykor lenyűgözőek. Például, amikor kiváló gondolkodók igyekeznek Isten létét, lényét, élő mivoltát bizonyítani. Mert nekik az egyetlen és igazi, élő bizonyíték, a testet öltött Ige és a Biblia kijelentése valamiért nem elég. Mert ők első renden nem hinni, hanem tudni akarják, bizonyíthatóan, hogy van Isten.
Az ősi istenbizonyítékok emberi kutatása is hosszú múltra tekint vissza.
Minden fényes és szellemes bravúr ellenére, nem vonva le az emberi törekvések töredékes értékét,
ezekről ez a régi keleti bölcselet jut eszembe: képes-e a hangya felfogni az elefántot?
Nem csak az aránykülönbségek miatt nem, hanem mert nyilván a hangyaagy és az elefántagy másképpen működik. Mindazonáltal olyan tekintetben hasznosak ezeket az égi gondolati lajtorjákat meglépkedni, mert valamennyiben a kutató elme és lélek Isten felé törekszik, s ez már maga jelentős és megnemesítő, felrangosító, értékes és értékelendő erkölcsi törekvés, igyekezet. Bárcsak azok a tudósok, akik az emberiségre kártékony bio-, vegyi-, elektromágneses és ki tudja milyen pusztító eszközök továbbfejlesztésén fáradoznak, antihumánus megfizetett vagy embergyűlölő gondolkodásukat pro-humánus, embermentő, netán Istent kereső fáradozásokra váltanák át. Mivel ez alig valószínű, ezért én mintegy két milliárdnyi Krisztus-hívő testvéremmel együtt maradok a radikálisan másik útnál: követem, még ha bukdácsolva is, Isten aláhajló útját és Krisztus földet, embert szerető írását betűzgetve a porban, az Ő Kijelentését. De miről is van szó?
Emberi próbálkozások Isten bizonyítására
Mielőtt napjaink valóban grandiózus tudományos istenbizonyítási próbálkozásaira rátérnék, hadd jelezzem azt a nagyérdemű utat, amit a gondolkodás története és a teológia története során néhány kiválóság alkotott meg. Mintegy az égnek támasztva láthatatlan létráját, és Jákób lajtorjájához hasonlóan, próbáltak egyre absztraktabb, precízebb, már-már angyalhangú, máskor a valóságba visszaszédítő magasságokba lépkedni. A vertikális, felfelé futó gondolatok, rendszerek, kísérletek sorában ilyeneket látunk:
- * a kozmológiai istenbizonyíték, ami a világ és az egyéni élet végességéből és esetlegességeiből következtet a végtelen, tökéletes, abszolút lény, Isten létezésére. Istent első mozgatóként, első létezési okként, a világ Teremtőjeként tételezik. Első képviselője a görögök egyik legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész volt a mozdulatlan mozgató istenképzetével. Későbbiekben ennek változatát dolgozta ki a középkori nagy katolikus rendszeralkotó, Aquinói Tamás.
- * A teleológiai istenbizonyíték a világban uralkodó rend, célszerűség tapasztalata alapján állítja, hogy Isten a megalkotója és betartatója a világtörvényeknek, s ő a világépítő Nagymester. Ilyen elgondolásokat írtak le főként a görög „nagyok”, Platón, Arisztotelész, a sztoikus filozófusok és a felvilágosodás filozófusai is.
- * Az ontológiai istenbizonyítékok kimunkálóinak köre a legnépesebb. Ők egy magasságos, tökéletes, bölcs lény szükségszerű létezését feltételezik, akit Istennel azonosítanak. Isten tökéletességéhez tartozik létének tökéletessége. Isten ugyanis nem csak eszme vagy fogalom, ez ellentmondana tökéletes mivoltának. Ő valóságosan létezik, reálisan, nem csak eszmeként, gondolatként. Ennek az irányzatnak fő képviselője az angol Canterbury Anzelm. De különféle gondolat-változatai megjelennek Descartes, Spinoza, Leibniz gondolkodásában is. Descartes szerint Isten létének eszméje már jelen van az emberi tudatban. Ám az ember tökéletlen tudata nem képes az Isten-eszmét kigondolni, ezért szükségszerű, hogy ennek az eszmének az eredete az emberi tudaton kívül létezzék. Ez maga Isten. Aquinói Tamás szembefordul Anzelm istenbizonyítékával. Öt „utat” jelöl meg, amin Isten felé lehet lépkednünk: 1) Isten az első mozdulatlan mozgatója mindennek. 2) Isten első oka, ős-oka minden okozatnak. 3) Isten ellentétben mindenféle esetlegességgel, a szükségszerű úgy-lét, ahogyan van, és a jelenlét. 4) Isten minden viszonylagos földi tökéletességgel, meg tökéletlenséggel szemben az abszolút tökéletes. 5) Isten az, aki elhelyezi a célokat és a célszerűséget a világban és a természetben. Ebben a gondolkodókörben láthatjuk a német protestáns gondolkodás csúcsát, Kantot is. Számára a létezés emberi értelemben nem szükségszerűen Isten létezésének a bizonyítéka. A bennünk lévő istenfogalomból még nem lehet Isten létére következtetni.
- * Morális istenbizonyítékok. Ebbe a körbe tartozik inkább Kant, s mások is. Istent a legfőbb jónak tételezik, de az elméleti filozófia nem tudja igazán őt bizonyítani. Mégis ő az, aki a gyakorlati értelem hétköznapi világában garantálja az erkölcsösség és a boldogság egységét. Isten ekként tehát az erkölcsös cselekvés, az erkölcsiség, az etika előfeltétele a tiszta ész keretén belül, jóllehet őt nem lehet ilyen mivoltában bizonyítani. Isten olyan követelmény, posztulátum, aki nélkül nem lehet erkölcsiségről beszélni. Kant észhitről ír, ami az erkölcsi szükségszerűség késztető ereje.
Neuroteológiai „istenbizonyíték”
A fentiek és a következők sorába nem lehet beilleszteni a teológiai „istenbizonyítékokat”. Mivel az újszövetségi Kijelentés értelmében maga a testet öltött Ige, aki eljött ebbe a világba, az „az Ige testté lett” (János 1,14). Róla a patmoszi látnok, János apostol megjegyzi: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk” (1János 1,1).
Ez a megfigyelhető Isten Jézus Krisztusban tökéletes emberként és Istenként egy személyben lett valósággá, aki önmaga és mennyei Atyja „istenbizonyítéka”. Ez a mi hitünk.
Akiknek ez nem elég, s mindig lesznek ilyen Isten-lesők, azok az ellentétes utat járják, a lentről a felfelé vezetőt. (Persze, kérdés eljutnak-e így Istenhez?) Jelesül a 21. században ez az út az empirikus, tapasztalati tudomány egyik útja, amelyik az az isteni őssejtet, őslenyomatot kutatja az agyban.
A neuroteológia széleskörű kibontakoztatására tette fel életét dr. Andrew NEWBERG. Elődei először 1984-ben kezdték el használni ezt a fogalmat. Keresték Isten lenyomatát a génekben, az agyban. Kiterjedt agykutatások alapján írta meg és adta közre Newberg empirikus, tudományos vizsgálódásairól könyvét Principles of Neurotheology, a Neuroteológia elvei címen. Azóta a világ sok helyén folyik a kutatás az imádság, a meditáció, a bibliaolvasás agybeli történéseiről, funkcióiról. Isten „helyéről” az emberi organizmusban, és a spirituális életben.
Newberg a nukleáris orvostudomány és az idegtudományok kutatója. Eugene D’Aquili munkássága hívta fel a figyelmét erre a területre 1999-ben The Mystical Mind=A titokzatos agy című művével. Newberg kulcsfontosságú könyvében, a Principles-ben úgy határozza meg kutatási területét, mint amelyben az agy és a teológia, a gondolkodás és a vallás összefüggéseit kutatja. De nem csak az elméleti kutatás a célja, hanem nagyon is gyakorlatiasak célkitűzései. Például a hit, a vallásosság szerepéről az egészségmegőrzésben, az emberi komfortérzet fenntartásában, a spirituális növekedés eszközeinek, az imádságnak vagy a bibliaolvasásnak a szerepéről az emberi kondíciók megőrzésében, a pozitív életszemléletben és életérzésben. A legfőbb elvekről, az agy és a hit, a tudomány és a teológia kapcsolópontjairól, tételeiről, valamint a római katolikus, ortodox és református kritikákról, értékelésekről következő írásunkban lesz szó.
Addig is a Biblia kijelentését felül nem múlható igazi istenbizonyíték erejéről két vélemény. „Nem vitás, hogy afféle természeti ösztönként megvan az emberi értelemben az istenség értelmi érzékelésének képessége. Maga Isten oltotta értelmünkbe önnön istenségének valamiféle megértési készségét… Még azok is őrzik magukban a vallás magvát (=semenreligionis), akik amúgy, életformájuk tekintetében nem sokban különböznek az állatoktól” (Kálvin: Institutio 1.3.1.). Magyar filozofikus költőnk, Berzsenyi Dániel 1810-ben pedig így hódoltatja szavait: „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,/Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:/ Léted világít, mint az égő/Nap, de szemünk bele nem tekinthet”.
Mára, a Szentháromság utáni 21. vasárnapra és az előttünk álló hétre legyen spirituális fényforrásunk két imádság.
Az evangélikus mártír-teológustól, Bonhoeffertől az egyik: „Isten azt akarja, hogy élő Igéjét keressük, s felfedezzük azt testvéreink ajkán is. Amikor testvéri ajkakról szól hozzánk az Ige, hallgassuk meg figyelmesen. Isten szól benne, mikor sorsunk bizonytalan utakon jár. Ige nélkül mindenki elveszne”. Római katolikus testvéreink Ige-naptárjában pedig vasárnapra, a világmisszió napjára ez áll: Donaci, Signore, il tuoamore: in te speriamo – Ajándékozz meg Urunk, szereteteddel. Benned reménykedünk.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
