Száz éve, 1926. február 4-én született Dorogon Grosics Gyula, a magyar labdarúgás legendás alakja, az Aranycsapat kiváló kapusa. A Nemzet Sportolója címmel kitüntetett futballista 86 alkalommal védte a magyar válogatott kapuját, és nemcsak kivételes teljesítményével, hanem újító szellemiségével is maradandó nyomot hagyott a sportág történetében. A „Fekete párduc” néven emlegetett hálóőr – aki elsőként lépett pályára fekete kapusmezben – játékstílusával és személyiségével egy egész korszak meghatározó alakjává vált.
Grosics Gyula tizenhárom évesen kezdte sportpályafutását a Dorogi AC-nál, felnőttcsapatbeli bemutatkozása pedig már-már legendába illő körülmények között történt. A II. világháború idején, 1940-ben a dorogi együttes kapus nélkül maradt egy idegenbeli bajnoki mérkőzés előtt, miután a sorköteles játékosokat – köztük mindkét kapust – a laktanyákba vezényelték.
A csapat indulásra készen állt, amikor a sporttelepen feltűnt a fiatal Grosics, aki a vasárnapi szentmise előtt rendszeresen megfordult az edzéseken, labdaszedőként is segítve a felnőtteket. Szülői szándék szerint papi pályára készült, a futball ekkor még csupán kiegészítője volt egyházi elfoglaltságainak.
A később legendává váló kapus bevetéséről végül a vezetőedző döntött, vállalva minden kockázatot. A történethez máig idézett anekdota is társul: a teherautó platójáról hangzott el a tréfás megjegyzés – „Ha nincs pap, jó a ministráns is!” –, utalva a csapat első számú kapusára és Grosics templomi szolgálatára. A merész húzás azonban bevált: a dorogiak győztek, Grosics pedig ezen a mérkőzésen indult el azon az úton, amely a magyar futball egyik legnagyobb kapusává tette.
Fotó: Facebook
1943 és 1947 között a dorogi csapat játékosaként fejlődött tovább, és meghatározó szerepet vállalt a klub legsikeresebb időszakának egyikében. A csapat 1944-ben meggyőző fölénnyel nyerte meg a Nemzeti Bajnokság harmadik osztályát, ugyanebben az évben pedig a Magyar Kupában is az elődöntőig jutott.
A háborút követően, 1945-ben a sikeres osztályozón kivívta az élvonalba jutást, majd az 1945–1946-os idényben újoncként a 12. helyen végzett a kezdetben 28 csapatos NB I-ben.
A következő szezon azonban már kevesebb szerencsét hozott a dorogiak számára. Az együttes pontazonossággal zárt a Győrrel, ám a jobb gólarány a zöld-fehéreknek kedvezett, így Dorog kiesett az első osztályból – Grosics számára azonban ekkorra már egyértelművé vált, hogy teljesítménye túlnőtt nevelőegyesületén.
Óriási falfreskó egy budapesti tűzfalon az Aranycsapatról, az évszázad labdarúgó-mérkőzéséről (Fotó: Wikipédia)
1947-től a MATEOSZ, majd a Teherfuvar csapatának kapuját védte, ahol teljesítményével hamar az élvonal figyelmének középpontjába került. Ennek eredményeként 1950-ben a kor meghatározó sztárcsapatához, a Budapesti Honvédhoz szerződött, amely ekkorra már az Aranycsapat legendás játékosainak gyülekezőhelyévé vált.
A magyar labdarúgás aranykorának egyik kulcsfigurája tagja volt a 1952-es helsinki olimpiai aranyérmes csapatnak, és kiemelkedő szerepet játszott az „évszázad mérkőzéseként” emlegetett 6:3-as londoni diadalban.
Az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmet szerzett a magyar válogatottal. Karrierjét a forradalom utáni széthullás sem szakította meg: ő maga a hazai maradás mellett döntött, és bár egy évre eltiltották – és hazatérését követően többé nem játszhatott a Honvéd színeiben – továbbra is a nemzeti csapat kapusaként szerepelt, 1958-ban és 1962-ben újra világbajnokságon védett. Budapestről „száműzve” Tatabányán folytatta pályafutását, ahol 1962-ig védett.
-
- Fotó: Wikipédia
-
- Fotó: Wikipédia
Grosics nemcsak azért vált úttörővé, mert fekete mezben védett, hanem mert kapusként szinte a teljes védelmet és a csapatot irányította, gyakran „negyedik hátvédként” avatkozott be a játékba. 1947 és 1962 között 86 válogatott mérkőzésen védett, ezekből 59 győzelem, 14 döntetlen és mindössze 13 vereség született, összesen 96 kapott gól mellett.
A világbajnokságokon 11 meccsen 17 gólt kapott, az öt olimpiai találkozón pedig csak kétszer találták be a kapuját. Meccsenként mindössze 1,12 gólt engedett, ami a korszak gólgazdag időszakában is kiemelkedően alacsony. 21 évesen, 1947-ben mutatkozott be Albánia ellen, utoljára 36 évesen, 1962-ben Jugoszlávia ellen védett, pályafutása a válogatottban 15 évet és 55 napot ölelt fel.
Edzőként Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is dolgozott, miközben hosszú éveken át a Volán Sport Club elnökeként a hazai futballélet meghatározó alakjává vált. Már a hetvenes évek végén is rendszeresen figyelmeztetett a sportág morális válságára, és pályafutása során állandó szószólója maradt a tisztességes, felelősségteljes labdarúgásnak.
Fotó: Wikipédia
2008-ban szimbolikusan a Ferencvárosi TC játékosaként „lépett pályára”, amikor a klub kezdőcsapatában szerepelt az angol másodosztályú Sheffield United ellen. Ugyanebben az évben súlyos egészségügyi problémákkal küzdött: többször intenzív osztályra került, kilyukadt a tüdeje, és tüdőgyulladást kapott, ám sikeres műtétekkel felépült.
Grosics Gyula 2014. június 13-án, 88 éves korában hunyt el. Öröksége a magyar labdarúgásban mindmáig él.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
