Ma délelőtt került sor a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Egyházi Gimnáziumban az ünnepélyes tanévzáróra. Az alábbiakban közöljük a gimnázium leköszönő igazgatójának, Hajtman Bélának ez alkalomból elmondott ünnepi beszédét.
Kedves Szülők, pedagógustársaim, tisztelt vendégek, kedves diákok!
Hálát adok az Úrnak, hogy a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Egyházi Gimnázium iskolai tanévzáró ünnepsége lehetőséget teremt arra, hogy hivatalos keretek közt a lassan végérvényesen le- és betöltött ötéves iskolavezetői teendőim végeztével a 2008/2009-es tanév végén szóljak Önökhöz. Rendhagyó ez a mai alkalom számomra, mivel nem csupán a tanévzáró istentisztelettel véget érő tanévre szeretnék visszatekinteni, hanem az azt megelőző időszak egy-egy jelentős eseményét is szeretném felvillantani. Persze mindezt nem a krónikás eszközrendszerével teszem, viszont erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy számot vessek a közösen megélt múlttal, melynek mindannyian a részesei voltunk. Tudom, hogy ilyenkor köszönet illeti a szülőket, iskolatámogatókat, segítőket, de mindannyian azt is jól tudjuk, hogy a sok jótett, jó szó és köszönet mellett egyedül Istené a dicsőség. Ezért, ha megengedik, tanévzáró beszédemet, ha úgy tetszik, személyes fohászként elsősorban az Úrhoz, a Mesterhez intézem.
Mester, megköszönöm Neked, hogy a gimnázium alapkövét letevő, az iskola udvarán fát elültető alapítók nyomdokaiba léphettem. Megvallom Neked, nem raktál könnyű terhet a vállamra akkor, amikor a szolgálatodba állásomkor megüresedett a lelkészi hely az egyházközségben. Ez volt az az időszak, amikor a nagy lendülettel és odaadó lelkülettel kapuit megnyitó iskola alapítóinak kényszerű elvonulása után a nyilvánosság részéről alábbhagyott a lelkesedés, s ekkor az emberek iránti bizalom kötelékei is szakadozóban voltak. De annál nagyobb volt a média részéről az érdeklődés. Nem volt könnyű úgy évet kezdenünk sem, hogy a bizalomvesztés miatt nem nyithattunk első osztályt. Akkor ki kellett mondanom, hogy a személyes kudarcom mellett a közösséget is terhelte a felelősség. De mindezek mellett megtapasztalhattam a lecsökkent óraszámú pedagógustársaimmal és a reánk bízott diáksereggel a Te segítségedet és közösségünket áldó oltalmadat. Igaz, nem töltött el határtalan és felhőtlen örömmel, amikor többen nem hittek a folytonosságban, a Te éltető és megtartó erődben. Köszönöm, hogy segélykérésünkre mind belföldön és külföldön, az egész Kárpát-medencében igaz testvérekre találhattunk. Nem hagytad, hogy végképp elcsüggedjünk. Ezeket a nehéz időszakokat is köszönöm, mert megtanítottál arra, milyen érzés nélkülözni, s ebben a helyzetben küldtél hozzánk segítő szándékú szülőket, iskolabarátokat. Ugyanakkor ebben az időszakban azt is megmutattad, hogy a kicsiny nyájat hogyan tudjuk Neked tetszően színed elé vezetni. És kaptunk segítséget külföldi testvéreinktől szellemiekben is, anyagiakban is. Sok lenne felsorolni mindazokat a magánszemélyeket, szervezeteket, egyesületeket, akik segítségünkre siettek. Ráirányítottad figyelmünket a pályázatok szükségességére is: így gyarapodhattunk segédeszközökben, így tetted lehetővé, hogy az osztályok belső terét is otthonosabbá tehettük. Az anyagi segítségen kívül adtál ennek az intézménynek felelős, gyermekeket szerető és istápoló pedagógusokat. Olyanokat, akik versenyekre, vetélkedőkre, szellemi és testi megmérettetésekre készítik fel növendékeinket. Balzsamként hatott a mi lelkünkre és szívünkre, mikor megtudtuk, hogy a maroknyi diákseregből országos díjazottak és a nemzetközi színtéren is helyt álló diákok kerülnek ki. És ezek az örömök, sikerek vittek bennünket előre. Mester, adtál nekünk jóságos és vidám szívű, ékes hangú, táncos lábú, hangszereket megszólaltató, lángeszű, szeretetet árasztó és szeretetre szomjazó diákokat. Olyan csodálatos ez, hogy ebben a diákközösségben tapasztalhattam meg a bibliai Ige jóra vezérlő erejét és hatalmát. Hiányozni fognak számomra a hétfő reggeli lélekemelő áhítatok, a tanítási óra s a diákok közössége előtt elmondott rövid fohászok, a közös éneklések. A helyes Ige kiválasztásakor segítségünkre volt az időközben hivatalát elfoglaló lelkész is. S ekkor az iskola történetében egy újabb korszak vette kezdetét: az, amikor a diákok együtt a pedagógusokkal, a szülőkkel a lelkésszel és az igazgatóval egy testet alkothattak a nyilvános fórumokon. Örültünk a közös alkalmainknak, örültünk, hogy a testi és lelki érettséget jelképező zöld szalagokat a szószék előtt tűzhettük ki, a kitelepítés évfordulója idején együtt emlékezhettünk meg az egymástól elszakított családtagokról, együtt örvendhettünk a felújított templomunk új harangjainak megszólalásakor, bevonhattuk más iskolák tanulóit és gyülekezetek tagjait a bibliaolvasó maratonba. Ott lehettünk Debrecenben, Miskolcon és Balatonfenyvesen, a nyílt napokon, iskolabálokon, az egyházmegye templomaiban testvéreink között szolgálva. Köszönöm Mester azokat a szülőket, akik vasárnaponként autóba ülve szállítottak el bennünket a templomi rendezvényeinkre, akikkel együtt rendezettebbé tehettük az iskola környezetét, akik szükséges tárgyakkal, bútorral és egyéb tárgyi ajándékokkal, iskolai segédeszközökkel láttak el bennünket. Hihetetlen, hogy mekkora erő rejlik egy kicsiny, de összetartó seregben. S ez a kicsiny sereg az iskolabálon mutatta meg, hogy mennyi jóakaratú és adakozó kedvű embert tudott megszólítani. Mindez a Te közbenjárásod nélkül nem valósulhatott volna meg. Pedagógusaink munkáját és nevelését bizonyítja az is Mester, hogy egykori diákjaink rendszeresen el-ellátogatnak hozzánk, s jut időnk az egymással való beszélgetésekre is.
Szolgálatom végén tudom és megvagyok arról győződve, hogy továbbra is terved van az iskola falai között maradó pedagógusokkal, a diákokkal és szüleikkel. Tudom, hogy nem hagyod őket magukra, s megerősíted őket hitükben. Örömmel töltötte el szívem a beíratkozó elsősök és szüleik bizakodó arca. Örömmel tölt el, hogy újra négy osztályossá válik a gimnázium. Hiszem, hogyha az egymás iránti bizalom erősödni fog lévai közösségeinkben, akkor folytonosan megtartható lesz ez a legalább négy osztályni diáklétszámú iskolaközösség. Ezért a Te Igédet vallva kérem a felelős személyeket e városban és városon kívül, hogy vigyázó szemüket vessék a lévai gimnáziumot képező testvéri közösségekre. „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.“(Jn 15,12)
Tudom, nemcsak az ittmaradókkal, de velem is terved van Mesterem. Az idei tanév végén végzős diákok híján én ballagok el jelképesen s intek búcsút az alma matertől. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindez nem fáj. Hiszen véget ér egy korszak életemből, pedagógiai gyakorlatomból. Ilyenkor év végén azt szoktam mondani a végzős diákoknak, hogy a gimnázium ajtaja nyitva áll előttük. Hiszem és vallom, hogy előttem sem záródnak be az ajtók, hisz nincs bennem sérelem, sem harag, sem kimondatlan zokszó. Nincs a tarsolyomban kétféle súlymérték, nagyobb és kisebb. Mindenkori diákjaimmal is így jártam el, így szeretnék felnőtt testvéreimhez is viszonyulni: „Ne legyen házadban kétféle véka, nagyobb és kisebb.“(5Móz 25,14)
Csak iskolavezetőként búcsúzom a mai napon, hiszen továbbra is a szülői közösség tagja maradok a jövőre harmadik osztályba lépő fiam és a következő tanévtől elsős leányom édesapjaként. Személyes példámmal szeretném igazolni a gimnáziumban és mellette álló közösségek hitelességét. Azt is tudom, sok még a tennivaló, sok mindent nem sikerült elérnünk. Nagy feladatok és próbák állnak még a lévai egyházi gimnázium előtt: felelősségteljes döntéssel jeles személyiségről kell elnevezni az intézményt, három év múlva a lévai gimnázium közössége fogadja és szervezi meg a hagyományos Kárpát-medencei református iskolák találkozóját.
Mester, kérlek, az elkövetkezendő években tartsd meg erőben, egészségben, szeretetben az egész iskolaközösséget a szülőkkel és az iskola fenntartását vállaló egyháztagokkal egyetemben. Kérlek segítsd az utánam jövő igazgató munkáját, segíts neki abban, hogy sikerüljön beilleszkednie ebbe a meghitt közösségbe. Nagy a felelősségünk. Egymásért felelünk és egymásnak számolunk el. Add, hogy ő is megtapasztalja a szerető közösséget és add, hogy a lévai egyházközösség is megértse és tudatosítsa, a jövő záloga, Léva és környéke értelmiségének képzése az ő kezükben van. Mester,kérlek, Te ugyanúgy erősítsd a döntéshozókat, vigyázd minden lépésüket, hogy amit tesznek ne önös érdekből, hanem a közösség érdekében tegyék. „Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.“ (1Kor10,17)
Kedves jelenlévők! Köszönöm mindannyiuknak, hogy életük egy szeletének részesei lehettem. Köszönöm, hogy megismerhettem Önöket. Ha valakit megbántottam volna az öt év alatt szóban és tettben, kérem, nézzék el nekem. Én Önöket örökre szívembe zárom, kérem, ha tehetik, ugyanezt tegyék velem is. S ha ez így van, akkor hiszem és vallom, hogy életem nem volt hiábavaló. Isten áldja Önöket!
Felvidék Ma
