Különleges kiadvány jelent meg a taksonyi kitelepítettek és deportáltak emléknapjára. Mindössze 72 oldal (36 lap), melyet első látásra talán szerénytelenség is könyvnek nevezni, maga a szerző is kiadványként határozza meg. Kézbe véve azonban érzi az ember, hogy könyv ez a javából, melyet a benne foglalt 19 életút tölt meg sommás tartalommal.
Szokatlan és különleges a borító is, amely nem a címet emeli ki: az egész borítót befedi a taksonyi templombelső képe (Mészáros Tibor felvétele): a sötétbarna tónusból, mely az egészet uralja, szinte szakrális jelleggel fénylik ki az oltárral a szentély és a diadalív: IMÁDVA BORULJUNK LE AZ ÚR ELŐTT. A borító alján világosbarna, vékony betűkkel (hogy ne zavarja az összképet) a cím, mely lényegében egy idézet: „Engedelmességből Érte hoztuk az áldozatot…”
A belső borító már többet elárul a tartalomból: Taksonyi gyökerű papok, apácák, szerzetesek. Az életpályákat feldolgozta és a kiadványt összeállította Pék László.
Az első, még nem számozott oldalon egy dalrészlet és ajánlás:
Taksony község szép helyen van,
Mert a templom nagy dombon van,
Körülötte vadgesztenye,
Rászállott egy bús gerlice…
„A kiadványt szüleim és nagyszüleim emlékének ajánlom” – írja Pék László, aki nemcsak a címlapra nem kívánta feltüntetni a nevét, de szerényen, még szerzőként sem aposztrofálja magát, mindössze az életutak összegyűjtőjének, lejegyzőjének. A szerző tisztelettel adózik szülőfalujának, az életutak kútfőjének, ahonnan a tétova ösvényeken elindult a könyvben foglalt, egy híján húsz emberélet, amelyek mint az óceán felé futó erek, patakokká, olykor folyókká duzzadtak, hogy – Balassival szólva – emberségből példát, vitézségből formát adjanak nekünk, az itt élőknek.
A szerző ajánlásában szintén a legtisztább forrásra, a felnevelő családra, szüleire és nagyszüleire emlékezik, mikor emléküknek ajánlja a könyvét. Azokra, akik a család–hit–magyarság (ha úgy tetszik nemzet) hármas egységében nevelték, növelték gyermekeiket. Ebből a családból indult a könyvben szereplő Pék Rozi – Imelda nővér életútja is, akivel a nagy földrajzi távolság ellenére is élete végéig megmaradt a szoros családi kötődés. Az előszó tükrözi a szerző véleményét arról, miként látja azt, hogy Taksonyról (közvetlen, vagy a már elszármazott családok sarjai) nem kis számban választották az „Érte hozott áldozatot”. Jelentősnek véli a hely történelmi szellemét:
„Taksony szomszéd községében, Deákiban a 11. század óta bencés szerzetesek munkálkodtak, akik néhány évszázadon át a taksonyi híveknek is hirdették Isten igéjét. Ők használták azt a misekönyvet, melyre Pray György jezsuita szerzetes bukkant rá 1770-ben, a Pozsonyi káptalan levéltárában. A misekönyvben található első összefüggő írásos magyar nyelvemlékünk a Halotti Beszéd és Könyörgés. E kódex kalendáriumi részének egyik bejegyzése „Consecrata est haec ecclesia in Taxen”(Felszentelve a taksonyi templomban) arról tanúskodik, hogy a misekönyv felszentelését éppen akkor jegyezték be deáki papjai, amikor a misekönyvet a taksonyi templomban használták. Így történt meg, hogy településünk kapcsolatba került a magyar művelődéstörténet egyik jeles dokumentumával, melyre méltán büszkék lehetünk.
Valószínűleg a bencés szerzetesek eredményes munkálkodása is közrejátszott abban, hogy Taksonyon, a többségében római katolikus lakosságú településen a 20. század első felében erős, összetartó faluközösség élt, ahol a családok vallásossága és hitélete gazdag hagyományokra támaszkodott.”
„Szüleik, nagyszüleik révén vallási nevelésben részesültek, de egyéni döntésükre jelentős hatással volt a taksonyi katolikus egyházközség híveinek vallásos élete is. Voltak közöttük püspökök, papok, szerzetesek, apácák, akik a szülőfalujukból elkerülve – taksonyi őseiket számon tartva – a világ különböző helyein az egyház keretei között tevékenykedtek, tevékenykednek.”
Pék László a közösségi emlékezet és a hozzáférhető adatok – akinél még lehetett – személyes beszélgetések alapján mutatja be életpályájukat és Taksonyhoz kötődő kapcsolatukat. Kilenc pap és szerzetes, köztük 2 püspök, valamint 10 apáca életútját követheti nyomon az olvasó. Közülük a legfiatalabbat, Mészáros Zsoltot kivéve mindannyian átélték a történelem viharos időszakait, emberpróbáló éveit: háborút, kitelepítést, deportálást. De éppen egyéni döntéseik, Istenbe vetett mély hitük segítette át őket minden megpróbáltatáson: Érette hoztak áldozatot.
E helyen nincs mód az életutak részletes ismertetésére, de legalább felsorolás szintjén megérdemlik, hogy nevüket és születési helyüket ismertessük (tesszük ezt azzal a nem titkolt szándékkal is, hogy ha a Tisztelt olvasó bármelyik életúthoz további adalékkal tud szolgálni, jelezhesse azt a szerzőnek): Szabó Imre címzetes püspök (1901. szeptember 11. Sorokújfalu); Bosák Nándor emeritus püspök (1939., Taksonyfalva – akkor így nevezték Taksonyt); Hrotkó Géza kanonok (1933., Taksony); Hites Kristóf bencés szerzetes-tanár – eredeti nevén Hrotkó Endre (1913., Csicsó); Szabó Alajos plébános, verbita szerzetes – (1932., Galánta); Szabó István, jezsuita pap (1914., Taksony – A Magyar Katolikus Lexikon Szabó István szülőhelyéül tévesen a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm-i Taksonyt tünteti fel, családi kötődései kapcsán azonban biztos, hogy a Pozsony megyei Taksonyról van szó.); Horváth Ferenc, ferences barát, szerzetesi neve Zdeno, majd Alfréd (1911., Taksony); Hrotkó István laikus bencés testvér, szerzetesi neve Mainrád (1922., Taksony); Mészáros Zsolt katolikus pap (1987., Nyíregyháza–Vajdabokor);
Taksonyról – a szerző szavaival élve – „a belátható múltban” 10 lány vált Jézus jegyesévé. Közülük a két világháború közötti időszakban heten léptek be a Szent Orsolya Rendbe, egy pedig az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Rendjébe. Volt, aki már kora gyermekkorában elhatározta, hogy apáca lesz, voltak, akik Pozsonyban szolgáltak. Őket az Orsolyita Apáca Rend vette védelme alá. Az orsolyiták menedékházat működtettek a szolgálólányok számára, hogy el ne kallódjanak. Itt érte a lányokat a hívás az isteni szolgálatra.
1930-ban két taksonyi leány Pozsonyban csatlakozott a Szent Orsolya Rendhez. Ők később a bécsi rendház főnökének a hívására átléptek a bécsi zárdába. Hazaküldött leveleikben többször írtak megelégedettségükről és boldogságukról. Itthon maradott fiatalabb társaik élénk figyelemmel követték sorsukat.
Papp Mária – Ambrózia nővér (1912., Taksony); Hrotkó Julianna – Gizella nővér és Hrotkó Margit – Stephana nővér: Julianna 1910-ben, Margit 1921-ben született Taksonyon. A családban nyolc gyermek nevelkedett, közülük ketten Isten szolgálatába szegődtek. Stephana nővér jegyezte meg egy alkalommal a testvérekkel kapcsolatban: Négyen Csehszlovákiában, négyen Magyarországon születtünk, igaz, ugyanabban a szobában és ugyanabban az ágyban. Én voltam az ötödik gyermek a családban és az első, aki Csehszlovákiában született. Hrotkó Mária – Itha nővér (1910., Taksony); Bosák Rozália – Margit nővér (1919., Taksony); Pék Rozália – Imelda nővér (1920., Taksony); Hrotkó Terézia – Emerika nővér és Hrotkó Borbála – Ladisla, illetve Barbara nővér (Terézia 1922-ben, Borbála 1931-ben született Taksonyon). Emerencia és Barbara nővérek testvérek voltak és unokatestvérek Gizella és Stephana nővérekkel. Varga Anna – Teréz bencés nővér (1922., Taksony).
Ennyi életút szerepelt volna a kiadványban, ha az adatgyűjtés során, szinte már a nyomdai előkészítés idején nem érkezett volna még egy adat: Román Anna – Ambrózia nővér 1881-ben született Taksonyon. Az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció tagja volt. (A Kongregációt az osztrák származású Brunner Anna Margaréta anya alapította 1894-ben Budapesten.) Első fogadalmát 1906-ban, örökfogadalmát 1931-ben tette le.
A felsorolt egyházi személyek nehéz időkben vállalták hivatásukat, de minden nehézség ellenére kitartottak. Ez pedig csak úgy lehetett, hogy miután igent mondtak az isteni hívásra, soha sem tévesztették el az utat, melyen Érte hoztak áldozatot. Erről Stephana nővér egy további emlékező vallomása így szól: „Imelda nővér, Pék Rozi volt a legjobb és leghűségesebb barátnőm. Első osztályos korunk óta mindig együtt voltunk. A szülői aggodalom dacára együtt mentünk az orsolyitákhoz. Egy szót sem tudtunk németül, ezért előbb a nyelvet kellett megtanulnunk a noviciátus előtt. 1938-ban húsvétkor hazajöttünk elbúcsúzni, mert tudtuk, hogy sohasem jöhetünk haza.
1938 augusztus 5-én mentünk Linzbe a noviciátusba. Hitler azt akarta, hogy a fiatal apácák menjenek a kaszárnyákba a katonákat gondozni. A generál anya igyekezett minket megóvni ettől, ezért a fiatal apácákat Franciaországba Beaubencybe (városka Párizstól 140, Orléanstól 40 km-re délnyugatra) menekítette 1938. november 22-én. Nem tudtunk egy szót sem franciául, éreztük az Úr Jézus szeretetét, hiszen engedelmességből néki hoztuk az áldozatot. Lelki életünkben ezek voltak a legszebb idők. 1939 március 29-én volt a beöltözésünk a francia nővérekkel együtt (7 fogadalomtétel és 8 beöltözés – hosszú selyemruha és koszorú)… Krisztus menyasszonyai. Az Orleans-i püspök is ott volt. Oly boldogok voltunk, pedig egy szót sem értettünk. 1940-ben bejöttek a németek, mi – 22 apácajelölt – menekültünk előlük 3 nap 3 éjjel gyalog. Később teherautókon szállítottak vissza bennünket a zárdánkba.”
Az életutak összegyűjtésének, leírásának akkor van értelme, ha levonjuk mindazt a tanulságot, amelyeket az előttünk járók hagytak ránk. Akiknek az életútját nyomon követhetjük a kiadványban, mindenkire érvényesek Pál apostol szavai: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. És nemcsak a hitüket, de magyarságukat, nemzetükhöz, családjukhoz, szülőföldjükhöz való mély kötődésüket is megtartották. Erre biztatta őket Mindszenty József érsek, Magyarország utolsó hercegprímásának az emigrációból a külföldre szakadt apácákhoz írt levele, melyben az egymással és a magyar emigrációval való kapcsolattartásra és főleg az otthoniakkal való kapcsolatra biztatja az apácákat. A levél másolatát a könyv mellékletében olvashatjuk.
Pék Rozália 1936-ban Bécsben lépett a rendbe. A háborús évek viszontagságai után évtizedeken át Párizs belvárosának zárdájában volt apáca. Szoros kapcsolatot ápolt a zárda környezetében élő párizsi emigráns magyarokkal. Levelezés útján tartotta a kapcsolatot szüleivel és családtagjaival, a falubéli jó ismerősökkel és egykori apácatársaival a világ minden részéből. Egy levelet én, e sorok írója is őrzök tőle. Csodálattal adózom, adóztam neki, hogy tiszta magyar nyelvét megőrizte haláláig. De nemcsak ő! Mindannyian, akiket messze sodortak az élet viharai.
Aki pedig anyanyelvű környezetbe került, őrizte, ízlelgette a tájszavakat. Mint Hrotkó Géza kanonok úr, aki győri szolgálati évei alatt összeállította Taksony tájszavainak szótárát (házi nyomtatásban éppen az itt bemutatott, róla is szóló könyv megjelenése idején, halála előtt pár nappal készült el). A tájszójegyzékből egy kis ízelítőt Pék László is beszerkesztett a Hrotkó Géza életútját tárgyaló szakaszba. Mikor ezt olvastam, emlékezetben körém gyűltek a 40 évvel ezelőtti idős taksonyi adatközlőim, akikkel néprajz gyűjtéseim során találkoztam, és akkor még tisztán őrizték a falu nyelvjárását.
Elgondolkodom: hogyan őrizhették meg tiszta, szép anyanyelvüket a családi fészektől távolba szakadtak a térben és időben nagy távolságok ellenére is? Talán mert a nyelv jelentette számukra a láthatatlanul is eltéphetetlen szálat, erős köteléket a szülőföldhöz? Sokszor eltöprengek azon, hogy létezik, hogy ők, az évtizedekig távol lévők meg tudták tartani az idegen nyelvi közegben is anyanyelvük fényes tisztaságát? És miért van az, hogy itt, ahol – ha nem mondanánk le róla önként – még tiszta magyar környezetünk lehetne, mégis oly sokan eljátsszák, hogy keresni kell a szavakat – és keresik a szavakat, mert előbb kidülledt mellel mutatniuk kell, hogy már más nyelven is tudnak – előbb az üres, buta büszkeség, később már ez lesz természetes! Pedig milyen siralmas hallgatni két magyar közt a nagyon is hibás kiejtéssel, hangsúllyal gagyogott más nyelvű beszédet, noha édesanyjuk nyelvén valóban édes lenne a szavuk!
Édesanyjuk nyelve: hol vannak azok az édesanyák (és édesapák) akiknek fontos, hogy a mulandó anyagiakon kívül mit örökítenek át gyermekeiknek?!
A kiadvány bemutatója a taksonyi kitelepítettek és deportáltak emléknapjához kötődött 2017. szeptember 21-én, amikor a visszaemlékezéseken kívül egy kiállítást is megtekinthettünk. Mennyi szenvedésen ment át ez a falu, ez a nép 70 évvel ezelőtt! A most bemutatott könyvben sincs olyan életút, olyan család, amelyikhez ne kapcsolódott volna kitelepítés vagy deportálás! És mi, az itthon maradottak, a csehországi rabszolgamunkába deportáltak második, harmadik generációja milyen lelkülettel nézzük az emlékkiállításokat, milyen érzésekkel hallgatjuk a visszaemlékezéseket? Hányszor fohászkodunk ünnepeink alkalmával: „Isten áldd meg a magyart!” – Melyik magyarra gondol ilyenkor, aki lemond a nyelvéről, nemzetéről? Vagy ha ő még tartja is, de nem gondol bele, nem gondolt bele mikor a gyermekének iskolát választott, hogy ezzel gyermekének előbb nyelvet, majd sodródást a senki földjén – mert ide már nem, oda még nem fog tartozni – végül más nemzetet választ?! Előbb lemondtunk a gyermekáldásról (kiürülnek a nagyszülők, szülők házai), majd lemondunk az iskoláról, vele együtt lemondunk a nyelvünkről… mi következik ezután: lemondás a hitünkről is? Új isten lép helyébe: a pénz, a globalizációs sodródás istene? Szolgálnak-e számunkra példaként azok a – többször 8-10 gyerekes – családok, amelyek az Isten szolgálatára és magyarságuk megtartására nevelték gyermekeiket?
Minden mű akkor éri el a célját, ha használni tud. Remélem, hogy az itt bemutatott könyv az összegyűjtött életutakkal használni tud! És tanulságul szolgál nekünk, a lényegesen könnyebb – elkényelmesedett?! – körülmények között élőknek.
Ez a mű a szerző – vagy, ahogy magát aposztrofálja: az összeállító – részéről, az ajánlás szerint emlékezés és hála a szülők, nagyszülők iránt. Emlékekből és mély szeretettel íródott ez a könyv. Szent Pál: A szeretet himnusza vezette be a könyvbemutatót, minden előzetes egyeztetés nélkül. Ez pedig nem lehetett véletlen: a könyv olvasásakor valóban a szeretet légköre veszi körül az embert. Pék László nemcsak írott forrásokból, de a családi visszaemlékezésekből is merített. Úgy gondolom, hogy azok az adatközlők, akik megszólaltak neki, ugyanolyan szeretettel beszéltek családjaikról, szeretteikről, mint amilyen szeretettel gyűjtötte egybe az életutakat a szerző, hogy általuk mutasson példát emberségből, hűségből, magyarságból.
A könyv elkészült ugyan, de a Mű nincs kész, mert az élő emlékezet nem zárható le egy könyv kinyomtatásával. Nem mondhatjuk Madáchcsal, hogy „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” Bízva remélem, hogy a könyv elolvasása emlékek sorát fogja felidézni, történeteket személyekről, családokról. Bár a fiataloknak a munka és a rohanó élet sodrásában nem lesz idejük, az idősebbeknek pedig nem lesz erejük, hogy papírra vessék az emlékeiket a könnyben megismertetett személyekről, de reméljük, hogy további tárgyi vagy szóbeli emlékekkel keresik fel Pék Lászlót, biztatva őt a most publikált adatok kiegészítésére a következőkben előbukkanó emlékekkel.
A kiadványt családi albumokból előkerülő, illetve a világhálón fellelhető fényképek teszik teljessé. A könyv végén adatközlők hosszú sorát találjuk, a függelékben gazdag bibliográfiát olvashatunk. A küllemre is tetszetős kiadvány nyomdai előkészítését a bősi MAARTGAFIK – Mészáros Angelika végezte, nyomta a mikropixs Kft. Hidaskürt.
