Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt vezetője így ír a szlovákiai parlamenti választásokról:
A tény, hogy a Magyar Koalíció Pártja (MKP) a szombati szlovákiai választásokon elbukott, a belőle kiszakadt, majd a szlovákság felé hajló Híd-Most párt viszont bejutott a szlovák parlamentbe, Csáky Pálnak katasztrófa, Bugár Bélának pedig diadal. A Kárpát-medencében működő nemzeti irányultságú politikai erőknek viszont olyan kijózanító balsiker, ami újra vágányra állíthatja az autonómiakövetelők és a nemzeti integráció elkötelezettjeinek már-már leállni látszó, némelyek szerint kisiklott mozdonyát.
Kezdjük az elején.
Meg kell mondani: Csáky Pál a nemzeti vonalon van, de a kormányzati felelősségvállalás és ezzel az autonómia vonatkozásában ingatag álláspontot képvisel. Bugár Béla viszont nyíltan odaállt a nemzeti integrációt, ha nem is ellenzők, de mellőzők táborába. Az autonómiáról pedig nyíltan lemondott.
Objektív elemzők bizonyára megállapíthatják: mindezt figyelembe véve Bugár volt az, aki világosabb programmal lépett fel a magyar választók előtt. Csáky nemzeti ügyekben tanusított bizonytalankodása viszont – tetézve azzal, hogy nem állt ki egyértelműen a magyar autonómia mellett – a különben is megfélemlített magyar szavazókban inkább a veszély kínos érzetét erősíthette, mintsem a fényes jövő képzetét.
Ha valamiben nem szabad kételkednünk, akkor az a hangulati válság, ami a felvidéki magyar szavazókat elfoghatja most, amikor szembesültek a közösség belső félelmeinek számokban is kifejezett bizonyítékával. Most kell segíteni a felvidéki magyarokat! Nem üres lózungokkal, amilyeneket a választási előkészületek során az egypártoktól hallhattak, hanem a valódi perspektívák közös felkutatásával, azok felmutatásával. Mert a játék, ha ez nem is annyira szembetűnő, mindannyiunk bőrére megy.
A Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) tapasztalata az, hogy a magyar párt az effajta belső válságon akkor lehet úrrá, ha a politikai történéseket bizonyos idő kontinúumban és az autonómia prizmáján keresztül nézi. Nekünk mindig ez volt a kapaszkodó, meg az, hogy a „kormányzati felelősségvállalás” igényét soha nem helyeztük az autonómiakövetelések elé.
Persze ez a hozzáállás nem univerzális orvosság. A magyar nemzet egészére kiható válság kezeléséhez átfogó, a nemzeti integráció szükségességére alapozott stratégia hozhat csak gyógyírt. Mert gyógyír van, csak bátran fel kell kutatni.
Hiba lenne azt hinni, hogy Bugár diadala kiút lehet, akárcsak a felvidéki magyarok számára is. A szolgaság az bizony szolgaság. Mégha a győzelmi mámorban valaki azt hinné is, hogy a „kormányzati felelősségvállalás” megoldás lehet mind a közvetlen részvevőknek, mind a nemzetrész egészének.
Hogy mi a végső tanulság az MKP bukásából? Az mindenképpen, hogy a Kárpát-medencében működő magyar kisebbségi pártok a 21. században nem játszhatják meg, hogy egyenlő távolságra vannak Budapesttől és a szomszédországok fővárosaitól is.
Fel kell ismernünk, nekünk, a kisebbségben élő magyaroknak, hogy a nemzeti együttműködés rendszere a kettős állampolgárság és tényleges autonómia pillérein nyugszik. Akkor is, ha ez a felismerés „közelebb sodor bennünket” Budapesthez. A nemzeti integrációnak ugyanis nincs alternatívája. Azaz van: a gyorsabb, vagy lassúbb beolvadás és az örökös kengyeltartó szerepének a vállalása. Ami semmiképpen sem demokratikus megoldás.
A választási bukás az MKP számára – átmenetileg mindenképpen – katasztrófa. A nemzet egésze számára azonban megélhetővé teszi a szolidaritást. S tovább erősítheti a nemzeti felemelkedés alapjait.
Felvidék Ma
