Ivan Gašparovič szlovák államfőt azzal vádolom, hogy
1) ellentéteket szít a szlovákok és magyarok között.
2) nem hajlandó megismerkedni a szlovákok és magyarok valódi történelmével.
3) Esterházy János becsületébe gázol.
4) cinikusan, sőt nihilista módon ítéli meg az emberi szenvedést.
5) Emberi kvalitásai és felkészültsége alkalmatlanná teszi jelenlegi pozíciójának betöltésére, így ezt a posztot bitorolja! Le kellene mondania!
Alkalmatlan volt a parlamenti elnöki pozícióra is, amikor Mečiar lakájaként működött. Meg is kapta az útilaput. Ez az egykori kormányfő gyakorta alkalmazott kitüntetése megunt hívei számára.
Gašparovič már számos alkalommal adta tanújelét, mennyire nem ismeri a történelmet és kijelentéseivel állandóan ostromol egy olyan dobogós helyet, melyet nem lehet „alúlszárnyalni”. Ami egy közönséges halandó számára Lisszaboni Szerződés, számára Libanoni. Sebaj, azzal kompenzálhat, hogy a „nágy” szlovák festő, Čontváry Kostka Teodor festményét Lisszaboni cédrusként fogja emlegetni. Tapintatosságára jellemző, hogy a horvát államfőnek Szerbiát dicsérte. XVI. Benedeket mint XVI. Kelement emlegette. Hogy csak eddig tizennégy volt belőlük? Egy kis itóka hatására táncolni kezdenek a római számok és felcserélődnek. A XIV.-ből könnyen lehet XVI. Hogy az ilyen nedűket az államfő nem veti meg, Rudolf Schuster könyvében látható.
Ha valaki mond valamit, akkor két dolog válik fontossá. Ki az, aki mondja és mit. Nézzünk néhány magvas gondolatot, melyek a szlovák államelnöktől származnak, hogy gondolkodásmódjának összefüggéseiben lássuk az utóbbi kijelentést. „Az Európa Tanács megszűnéséhez közeledik” – jósolta néhány éve (2005.V.17.). Korábban arról igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy a Csehszlovákiát szétverő Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) az együttélés valamilyen formáját támogatja. „A győztes pártok, az ODS és DSZM közötti tárgyalások olyan szintűek voltak, arra az eredményre jutottam, hogy Cseh-Szlovákiának nem kellene és nem lenne kötelező szétesnie.“ (Rudé právo 1992.VI.25.). „Azok a nézetek, hogy a mi politikánk rossz, és ezért nem mehetünk az Unióba, badarságok. Ez nem igaz. A mi politikánk jó és mi közeledünk az Európai Unióhoz…” mondta a DSZM kerületi kongresszusán Nagyszombatban (1997.III.15.).
Emlékszünk még a következő botrányára is. „Gusto, fejezd be, engem oda hívnak ahhoz az öreg bácsihoz.“ (az államfőhöz) – fordíthatjuk le a mondatot, ha az egyik torokhangot mellőzzük, ahogy az akkori parlament elnöke szerette volna (1996.XII.11.). Ha nem hagyjuk ki, akkor bizony nem éppen szalonképes kifejezést lennénk kénytelenek leírni. Azt, amelyet Karinthy Frigyes bullokoknak nevezett Capilláriájában.
Egy jogi gyöngyszem. „Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy ez egy alkotmányellenes törvény. Az alkotmányellenes törvény egyrészt azt jelentené, hogy az egész alkotmánnyal ellentétben áll, de két cikkével áll ellentétében.” – mondta a docensi fokozatot elért államfő arról a törvényről, mely lehetővé tette, hogy magánterületen is épüljön a sztráda (2007.XII.)! Legyünk elnézőek. Egy időben a pozsonyi jogi karon nem oktatták a római jogot. Lehet, hogy akkor sem, amikor az államfő annak padjait koptatta?
„Szerintem az volt a döntő, hogy a szlovák polgár tisztel engem.” – vélte államfővé választásáról. Nem azért, hogy a kisebbik rosszat válasszák, mert a józan választók Mečiart nem óhajtották. Pedig ellenfelét kellett volna, talán hamarább kerültek volna mindketten a politika süllyesztőjébe.
„Nemzetközileg elismert államfő vagyok.” – örvendezett, mert a Fehér Házban George Bush, az Egyesült Államok elnöke fogadta és Szlovákiában az angol királynőt fogadhatta. Ha egy állam bohócot választ, azt másutt tudomásul veszik és akceptálják. Így volt ez az általa emlegetett Hitler esetében is. Hogy mennyire szerény? Valaki megvizsgálta tizenhárom nyilatkozatát. Majd a felében a mondat én-nel kezdődik.
Most a Bojovníknak (Harcos) adott interjút, amelyben megint felvillantotta történelmi tudatlanságát. Ez a lap közismert kommunista beállítottságáról. Ha valaki meg akarja tudni, milyen is volt az újságírás a kommunista korszakban, bízvást beleolvashat. Hű képet nyer az 1989 előtti szlovák publicisztika színvonaláról.
Nos, a lapban az államfő kijelenti – tényeket megvető halálos bátorsággal -, hogy Esterházy Hitler és a fasizmus híve volt. Tehát Mussolinié is. Persze tudom, Gašparovič, mint a kommunizmus emlőin nevelkedett párttag, hűen egykori nagy vezéréhez, Sztálinhoz, úgy véli, a német diktátor fasiszta volt. Hogy ezt már számos történész és a tények is cáfolták?! Gašparovič csak tudja! Ugyanis Sztálin számára kínos volt – főleg a dicstelen Molotov-Ribbentrop Paktummal a háta mögött -, hogy a nemzetközi és nemzeti szocializmus között áthallás van és kiadta az ukázt, ezen túl a nácizmus helyett, fasizmust vagy hitlerizmust kell mondani. Így vélte megszüntetni a genetikai rokonságot a két totalitárius rendszer között. Hiába, a szónak valóságteremtő ereje van – egyesek szerint. A Bojovníkot is az Antifasiszta Harcosok Szlovák Szövetsége (Slovenský zväz protifašistických bojovníkov) adja ki. Hogy soha az olaszok ellen nem harcoltak? Kit érdekel! Az egykori tanúk zömmel már távoztak az élők sorából.
Besztercebányán 1964-ben, amikor Chruscsov is ellátogatott a felkelés évfordulója alkalmából, egy kitüntetésekkel teleaggatott veterán sétált a városban. Odament hozzá egy részeg és egy óriási pofont kent le neki. Így mondott köszönetet a kiharcolt „szabadságért”. Az „antifasiszták” egy új diktatúra előkészítői voltak, mely Esterházyval együtt milliókat pusztított el és amelynek hű kiszolgálója volt a párttag Gašparovič is. Így nincs semmi erkölcsi hitelük, hogy a grófot bírálják, aki ráadásul támogatta a szlovák nemzeti felkelést is.
Ha a jogász-államfő, venné a fáradtságot, akkor nagyon gyorsan kideríthetné, mi az igazság Esterházy ügyében. Ismerhetné a jogi axiómát: ha egy törvény ellentétben áll az etikával, akkor a törvényt kell megváltoztatni. De ő nem érdekelt abban – mint Malina Hedvig esetében sem -, hogy simuljanak el a szlovák-magyar ellentétek, hogy a grófot rehabilitálják. Hiába írt neki Dr. Jozef Hašto pszichiáter levelet, melyben felvilágosította a valós helyzetről Hedvig ügyében. Azt az államfő cinikusan választási fogásnak minősítette. Az emberek tragikus sorsa nem érdekli!
Amikor az egyetemet látogatta, még nem tanultak a háború utáni bíróságok viselt dolgairól, a kirakatperekről. De abban sem érdekelt, hogy majdan a történelemkönyvekbe ne úgy kerüljön be, mint aki mindig a militáns nacionalista embertelenség kiszolgálója volt. Lelke rajta. Sajnos, szerény képességekkel is lehet rombolni.
Most meg az Esterházy-mellszoborral kapcsolatosan arra buzdít, meg kellene vizsgálni, miképpen lehetne beavatkozni egy magánterületen, mert a szlovák jogrend tiltja a fasizmus propagálását. A jogi végzettség kötelezővé teszi a bizonyítást, máskülönben ez rágalmazás! Amúgy ez érdekes játszma lenne! „A mi jelünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.” – fogalmazott világosan Esterházy. A náci ideológiát idegennek tartotta a magyaroktól és így átvételre alkalmatlannak, hiába hangzottak a szirénhangok Tiso részéről, hogy a magyarok is elfogadják az új eszméket, mint a szlovákiai németek, akkor ugyanolyan kedvezményekben fognak részesülni. Ez lett volna a pokolba vezető út.
Melegen ajánljuk Gašparovič figyelmébe Karel F. Koch: Justícia (Pozsony 1947) c. kötetében tett tanúvallomását Esterházy mellett. Talán szokott néha olvasni, habár ez a könyv cseh nyelven íródott. „Ne csodálkozzatok, hogy Esterházy magyar volt. Sohasem mondta önmagáról: Szlovák vagyok! Az úton egyedül ment, emelt fővel. Biztos, ez az út nem Hitlerhez vezetett.” Az orvos – aki a háború alatt az ellenállási mozgalomban dolgozott – így adja vissza Esterházy szavait: „Annak oka van, hogy nem alakultunk át nemzeti-szocialista párttá. Ez egy német produktum, melyet nem ismerünk el. A józan ész, az önfegyelem és az igazi magyar felfogás követeli ezt meg tőlünk.” (i.m. 60. o.) De idézhetjük Ján Gál-Podďumbiersky véleményét is, aki szerint, „Eszterházy [!] mintha a pozsonyi Tiso-kormány lelkiismeret furdalása lett volna.” A kormányt ez bántotta, de nem mertek ellene föllépni, a mandátumától is szívesen megfosztották volna, de tartottak tőle, mit mondanának erre Budapesten. A gróf ennek tudatában „mindenütt, ahol erre lehetőség kínálkozott, az állami szervekbe belemart és belekötött.” (Z kalicha utrpenia /A gyötrelem kelyhéből/, Pravda, Komárom 1947, 192. o.) Már egy lappal korábban leszögezte, a gróf erkölcsi szempontból és igazmondásban az akkori korifeusok fölött állt. Idézi Esterházy beszédét, melyben kifogásolja, hogy olyan államban, melyben az államfő katolikus pap és a miniszterelnök ügybuzgó katolikus, olyan keresztyénellenes intézmény létezhet, mint az illavai koncentrációs tábor, ahová embereket ítélet nélkül zárnak be (i.m. 191. o.). Ugye Elnök úr, így viselkedik egy Hitler-párti fasiszta! Ön szerint így kell propagálni a fasizmust?
Gašparovičtól nem is vártam mást. A sovinizmusban szenvedő ember kényszerképzetek rabja. A fentiekből kiderül, hogy ennek az embernek a kijelentései rendszerint nincsenek köszönőviszonyban a tényekkel, az igazsággal. Tehát az Esterházy Jánossal kapcsolatos kijelentése sem lóghat ki a sorból. Már csalódtam volna, ha elismerően szólt volna róla. Ezt a gróf nem érdemelné. „Két szóval válaszolok önnek – mondotta két éve – igen, igaza van!” (2009 március)
Szóvivője, aki kénytelen volt kilépni a szóvivők szlovákiai szervezetéből, mert etikai bizottság elé került volna, csak megerősítette főnöke tájékozatlanságát. „Nem tagadjuk, hogy Esterházy volt az egyetlen, aki 1942-ben a zsidók deportálása ellen szavazott, egyben azonban Szlovákiában mindenki számára világos, hogy Esterházy az elsők között fogadta Horthy fasiszta hadseregét, amely megszállta Kassát.” – nyilatkozta az MTI-nek Trubač. Horthy akkor szlovákul is beszélt, amire Gašparovič mindezidáig képtelen volt. A két tettnek egymás mellé állításával a szóvivő azt akarta mondani, hogy nagyobb bűn fogadni egy államfőt, mint a zsidók deportálása ellen szavazni. Valóban? Mióta bűntény egy államfőt fogadni!? És mit mondott ott Esterházy? Hogy a szlovákokat méltányos kisebbségi jogok illetik meg! Ez azután valóban nagy bűntény! Nem tudja, hogy Jozef Čarsky kassai püspöki adminisztrátor szintén fogadta Horthyt? Ezt nem szokás emlegetni. Az, hogy a Magyar Királyi Honvédség fasiszta lett volna, kommunista rágalom. De Horthy tulajdonát sem képezte. Azt meg már egyáltalán nem várjuk el tőle, hogy tudja, Kassa a többi magyarok lakta szlovákiai területtel együtt nemzetközi szerződés révén került Magyarországhoz, tehát megszállásról szó sem lehet. Csehszlovákia és Magyarország közösen kérték a nemzetközi döntést. A Magyarországhoz csatolt területek lakossága zömében egyetértett ezzel a döntéssel. Nagyon tragikus, hogy diktátorok sokkal méltányosabb határt tudtak meghúzni, mint az ún. demokraták. Dehát Szlovákiában álltörténelmet oktatnak.
Erre az abszurd kijelentésre néhány hónapon belül Gašparovič államfő kellemetlen választ fog kapni. De ahogy ismerjük, úgy fog tenni, mintha mi sem történt volna. Nem is történt. Egy percemberke elrugaszkodott a valóságtól. A kár azonban jelentős, mert tovább mérgezi a szlovák-magyar kapcsolatokat. A tét nagy. Esterházy rehabilitálása egyben a felvidéki magyarság felmentését is jelentené, aminek súlyos következményei lennének. Nem volt ok a magyarok meghurcolására a második világháború után. Ezt pedig nem szabad megengedni! A szlovák-magyar viszony elmérgesítése árán sem. Ennek történelmi felelőssége alól viszont nem bújhat ki. Számon tartjuk! De leszögezhetjük, Gašparovič nem a tisztességes szlovák állampolgárok államfője és nem óhajtja a szlovák-magyar viszony rendezését! Tehát nem az én államfőm!
Balassa Zoltán
