Kevés olyan szívbemarkoló képpel találkoztam ezen az adventen, mint ezzel, aminek a címe: ÖTÖDIK ADVENT. Már a megnevezés is mellbevágó, a látvány meg szinte lélegzetelállító.
Ötödik advent? Minél tovább nézem ezt a különös adventi üdvözletet, annál inkább az az érzésem, hogy a megfagyott fekete viaszcsíkok lassan-lassan és ellenállhatatlanul leszivárognak a szívemre. Lelkem piszkosfehér, olykor fehérrel foltozott “vásznán” csak csorog lefelé-befelé a fekete viasz. A kép baloldalán négy gyertya. Advent négy vasárnapjára. Ezek sem giccsesen aranylóak vagy ezüstösek, mint a tömegképeslapok egyen gyertyái. Nem, hanem mindegyik más.
Mint advent négy vasárnapjának is négy más-más üzenete van. És olyanok, mint az élet: füstösek, furcsák, tisztábbak, vöröslő-véresek. És a lángjuk is különös: felfénylő-szikrázó fényforrás helyett feketéllve lobognak. Helyettünk is felsírva égnek 2020 adventjén ezek a gyertyák.
Nem szépítenek, nem hazudnak. Fájdalom-fények, veszteség-gyertyák, lélek-lobbanások. Amilyen ez a különös, eddig még nem volt, s többé talán-talán így ránk nem szakadó advent a 21. század elejének eme drámai decemberében. Furcsa gyertyák – fény-nyelők.
Önmagukban csak feketélleni, kormosan égni tudók. Milyen kéz gyújtotta meg őket, s mi végre? Csak nézem e különös gyertyaegyüttest. Gyertyakórust. Mert nekem nem annyira világítanak, mint énekelnek. Mintha siratót énekelnének. A mulandóság, az elmúlás, a visszafordíthatatlanság fájó elégiáját. Olyanok e különálló szál-gyertyák, mint az emberi sorsok. Belülről alig vagy nem is fénylenek. Égi fény, megváltói külső fény nélkül ennyi telik tőlük-belőlük. Onnan belülről – ha van ilyenjük. Mintha bűneink, mulasztásaink, vétkeink, bocsánatot nem kéréseink, életkarcoló keménységeink piszkos fehérje állna itt előttünk. És a mások által okozott fájdalomkönnyek, a másoknak okozott fájdalomkönnyek sötét csíkjai ráfagynak a lelkünkre. S feljajdulnának, feljajdulnánk: Több fényt! Feloldozást! Nagy-nagy szeretet meleget! Hogy leolvadnának rólunk a ránk fagyott bűn-viaszcsíkok.
Mind a négy, még füstölgő gyertyaláng mellett, mögött ott az ötödik: figyelmeztetőn, fájdalmat ébresztőn, vallomásra késztetőn, Krisztus égi-földi fényéhez fordító módon.
Önmagán túlnanra, a Túlnanira mutatva. Szótlansággal is. Hogy Ő váltsa ki tekintetünket, életünket a ránk fagyott bűncsíkok, sűrű vétekrovátkák fogságából. Hogy a nép, amely sötétségben ült sokáig, lásson igazi világosságot (Ézsaiás 9,2). Hogy a Krisztus-fény lehatolhasson a belső mélységekbe is.
(Fotó: femina.hu)
S legyen igazi, átélhető evangélium ezen a nemsokára karácsonyba forduló adventen is: lux lucet in tenebris – a világosság a sötétségben ragyog fel, s bár nem fogadta be Őt mindenütt és mindenkor a sötétség (János 1,5), de akik befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek (János 1,12). És akár ma is, ebben a decemberben is kigyúljon lelkünkben a tiszta, füst- és sercegésmentes, kiolthatatlan Krisztus-fény. És felcsendüljön halkan, majd egyre erőteljesebben a karácsonyi glóriás, egyedül Istennek és Szent Fiának dicsőséget adó himnusz minden lélekben (Lukács 2,14), aki csak hitben megjárja az utat el egészen Betlehemig és a mennyei Király trónusáig. S hogy adventi zarándoklásunk közben a füstös bűn-, és gyászgyertyákat a Hajnalcsillag tiszta fénye ragyogja be, s ez hulljon gyógyítón tenebriszes, mélységes sötét árnyékoktól megviselt szívünkre. A Krisztusra találás boldog pillanata ez végre vagy újra meg újra.
Azok lelkét is a Hajnalcsillag fénye ragyogta be, akik szerezték, éneklik, hallhatják elragadtatottan Angliában és szerte az angolszász világban 2019 karácsonya óta az ADVENTI HOLD/Advent Moon éteri muzsikáját, dallamát, amit Cecilia McDowall komponált Angier Brock versére.
A gyönyörű, gyertyafüstöt eloszlató hangzások a világ Megváltójának felemelő karjait érintik gyengéden lelkünkhöz, belső fülünkkel szinte halljuk, amint mennyei szférák felé röptet a Jászolbölcső Gyermeke és a Királyok Királya. A londoni Király Kollégium gyermekkórusa ihletetten és megilletődésre hívón énekli az adventi énekeket. A Londonban élő Cecilia McDowall eredetileg néhány dalt már évekkel korábban megkomponált az USA williamsburgi protestáns episzkopalista egyházközség karácsonyi ünneplésének megszépítésére a gyermekkórus közreműködésével.
(Fotó: shutterstock)
Akkor a komponista lírikus szerzőnő, Cecilia ihletettségét így próbálta szavakba önteni: “A csillagképek alkotója a mennyből szállt le, hogy velünk lakhasson drága Szent Fiában – Ő lett a fény sötétségünkben, lelki táplálék éhező szívünknek, melegség a rideg világban”. Hallgassuk meg újra és újra a kórust, éljük át ezen az adventen: életünk füstös, egyre fogyóbb gyertyalángja, még ha az ötödik advent fekete viaszos gyertyakönnyével éljük is meg olykor napjainkat, átváltozhat adventi, feltisztuló-megtisztító ragyogássá. Hiszen az egyszer Eljött újra Eljövendő hozzánk – hozzád, s még halállal, bűnnel, emberi erővel, földi szuperhatalommal, mesterséges intelligenciával sem oltható ki az a belső ragyogás, amivel Ő ajándékoz meg. Ez a hit ragyogása – sola fide – solus Christus – hit által, egyedül Krisztussal. Nézd a képet és hallgasd hozzá a zenét újra és újra – áldottabb, mélyebb, tartalmasabb lesz a kép és a zene befogadása közben és nyomán ez az advented! Akár lesz hozzá idén adventi holdfény, akár nem…
Klikk erre, s keressük meg az Advent Moon c. kórusművet, lejátszási idő: 5:00 perc:
