Várjad az Urat, légy erős, bátorodjék szíved és várjad az Urat – Zsoltárok 27,14
A te várakozásod meg nem csalatkozik – Példabeszédek 23,18
Negyvenhat esztendeje történt. Életre szóló adventi hitélmény sorozattal, amiért Istenemnek mindhalálig hálás vagyok. Akkor, 1976-ban, a zsidó naptár szerinti 5736/37. év fordulóján hatnapos archeológiai expedíció keretében mehettem fel minden igei és szívbeli várakozásom csúcsára, a Sínai-félszigeten, a Szent Katalin kolostor fölötti vörös sziklák között emelkedő Mózes-hegyre, a Kijelentés, a Törvényadás helyére.
Valóságos életzarándoklat volt az, adventi tapasztalásokkal, az Isten várás, a csúcsra vágyódás felfokozott izgalmával és a megérkezés, a beteljesedés még ha oly töredékes földi élményével. Azóta minden adventen, korábban délvidéki gyülekezetem, a pirosi eklézsia szószékén, vagy a gyülekezeti vetített képes előadások során, és tanítói szolgálatomban, a zágrábi egyetemi tanszéken, az eszéki Pünkösdi Teológián, az újvidéki Baptista Szemináriumban és Budapesten, az Üdvhadsereg tisztképző kurzusain ezer és egy formában tértek vissza szavaimban, imádságaimban a Mózes-hegy kifejezhetetlenül sokrétű tapasztalásai.
A felkészülés, az odaút, a hegymászás, az Isten-hegyen az áhitattartás, majd az utólagos feldolgozás emlékképei különösen szép színes szőttessé formálódtak lelkemben és emlékezetemben. Átéltem ott az úton és az Isten-csúcson, a Dzsebel Muszan (arabul Jabal Musa – örmény keresztyén testvéreinknek a Musza Dag), a héberül Har Sinain 2285 méteren a bibliai kijelentés dúsgazdag erejét.
Ott jöttem rá, hogy advent nem csupán egy ünnepköri, karácsony előtti naptári időszak, hanem sokkal több. Jelenti Izrael népének ezredéveken átsegítő szent várakozását a Messiásra, ami a mai napig vallási és népi nagy adventben őrzi és viszi őket előre az istenhitből fakadó alkotások, nemzeti, közösségi értékteremtés kiválasztott útján. Jelenti az egyház népének az egyszer már eljött, megszületett Megváltóra várás objektív, naptári ünnepét.
És a szubjektív adventet, amikor hitünkkel naponta várjuk az Urat, az Ő tanácsolását, Igéit, a Vele Szentlélekben betelő boldogító pillanatokat. Egyszer majd életünk végén az örök élet reménységében eltöltött földi idő után a boldog, örök találkozást a Feltámadott Úrral. Dzsebel Musza, Har Sinai, drága szent hegy, köszönöm a hozzád alászálló Úrnak, hogy a személyes, szubjektív és a választott nép, s az egyház népe objektív adventjében úgy ültetted el lelkemben a felejthetetlen hitélményeket, hogy azok életem során bennem, a rám bízottakban, családomban, és e cikk révén másokban is az Úr érkezésének adys nagy lélekáradását idézik meg:
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten…
Őt, a fényest, nagyszerűt/Mindörökre látom”. Miként az egyik nyitó Ige ámenes bizonysága szól: A te várakozásod meg nem csalatkozik. De hogyan is történt mindez? Néhány képvillanás a nagy utazásról.
Fotó: wikipedia.com
Kik voltak útkészítőink?
Igencsak életmeghatározó mennyei kéz nyúlt alá hozzám, amikor több éves bázeli egyetemi teológiai tanulmányok, ottani lelkészszentelésemet követően a német EKD (=Németországi Protestáns Egyház) ösztöndíját megkaptam Jeruzsálembe, a Deutsches Evangelisches Institut für Altertumswissenschaft des Heiligen Landes-be (Német Evangéliumi Intézet a Szentföld Ókortudományáért), a híres Dallmann Intézetbe. 1976/77-ben tölthettem ott közel egy évet, intenzív régészeti és ószövetség-tudományi kutatással, tanulással. Egy ideig még az intézet háznagyi feladatait is rám bízták. Akkoriban dr. Ute Lux Wagner volt az intézet vezetője. A hatnapos expedíciót igen alaposan készítették elő, hiszen olyan területeken kellett haladnunk, amelyek szigorúan zárt és ellenőrzött katonai területek voltak. Ezért megértéssel és hálásan vettem, sőt emberileg szólva biztonságérzetemet fokozta is, hogy mindvégig az Izraeli Védelmi Erők katonai járművében több felfegyverzett katonanő és katona kísért bennünket harci járművükkel. Hasznos segítséget jelentett az Izraeli Természetvédők Baráti Köre néhány tagjának személyes jelenléte, tolmácsolása is.
Csoportunk tagjai három sivatagjárásra kialakított szállítójárművel vágott neki a Negev-sivatag után a sinai sivatagnak, olykor sziklautakon, kiszáradt vádikban, folyóvölgyekben, máskor a sivatagi homok által kikeményített utakon. Hat napunk során megtanultuk a sivatagi magas és tiszta csillagos égbolt alatt hálózsákban tölteni az éjszakát, amikor egész arcunkat befedő sálunk ellenére is reggelre fogsorunk között csikorgott a sivatagi „fogkrém”, a sárga homok. Azt is, hogy akár szomjazunk, akár nem, a kiszáradás kivédéséért a hegymenetben negyed óránként egy-egy korty vizet kell nyelnünk. Sima terepen elég volt óránként, kétóránként kortyolni. Éjszaka a kristálytiszta levegőben és a csillagközi csendben szinte hallani lehetett a skorpiók csontos lábainak a halk, koppanó lépteit hálózsákunk körül.
Az égő csipkebokor emlékét őriző Szent Katalin kolostor és hajnali indulásunk
A világörökség részét képező Szent Katalin kolostort 550 körül építették bizánci stílusban. A fantasztikus értékeket, a Sinai Kódexet és más ősi iratokat őriző kolostorról külön szeretnék írni. Szeptemberi adventi zarándokutunkon, ami a hónap 9. napjával kezdődött, úgy érkeztünk meg a kolostorhoz, hogy az éjszakát, senkit nem akarván zavarni, nem az épületben, hanem a közeli, szélvédett vádiban töltöttük. Hajnali három órakor volt az ébresztő, és indulás rövid ima után. A közel húszfős csapatban külön kört alkottak a német, osztrák, amerikai egyetemek professzorai. Dr. Ernst Lang, Dr. Otto professzorok Hamburgból, Dr. Karl Jarosch szerzetes tanár Bécsből, Dr. Bruce Schein az USA-ból, aki később jelentős könyvet írt Following the way, Követvén az utat, János evangéliumáról. Női útitársam volt Helen Stückelberger, volt bázeli egyetemi évfolyamtársam, ma a világhírű globethics.net etikai világháló alapítójának, Christoph Stückelbergernek az unokanővére.
A Szent Katalin-kolostor (Fotó: wikipedia.com)
„Szent lépcsők” hegymenete
A kolostor dél-nyugati fala mellett indult az az ezredévek alatt a zarándokok által kitaposott ún. bűnbánati lépcsősor, ami vagy 2000, sziklába mélyült lépcsőjével vezet a Mózes-hegyre, a Hórebre. Utam az Úr felé meglepő módon egyre könnyebb lett. Hogy az Isten-vonzás, a seregnyi bennem megszólaló bibliai Ige, a kristálytiszta levegő, a csillagos ég végtelenje emelt vagy valóban Isten kegyelmes keze, ezt azóta sem tudom. Csak azt, hogy minél közelebb értem a csúcshoz, annál könnyebb lett a lépés és a légzés. Végül már a 2200 méter magasságban, hajnali napfényben felfénylő vörös sziklák között már szinte repültem. Újra és újra szólt bennem az Ige, amint Mózes könyve fogalmaz: „Leszállt tehát az Úr a Sinai-hegyre, a hegy tetejére, és felhívta az Úr Mózest a hegy tetejére…” (2Mózes 19,20).
És így lett. Megérkezve a kőtáblák szerzőségének vélt helyére, Isten-magasból tekintettem szét a tündöklő, Isten jelenlétében fürdőző Sinai hegyekre, és a sziklák is elkezdtek hirtelen énekelni. A Törvényadót, a kijelentést adó Örökkévalót magasztalni, Jézus Atyjának dicséretét, s magyar hallelúját zengett a szívem ott a csúcson. Könnycseppé tisztult hálaimám közben a Tíz Ige, a Tízparancsolat újra mondásával teltek a percek. A jó négy és félórás hegymászás után Istent magasztalva gondoltam Édesapámra, aki kolozsvári teológiai tanulmányai után az 1930-as években a bázeli, a münsteri, a strassburgi és marburgi egyetemeken készítette doktori értekezését a Tízparancsolatról. Ő nem jutott el ide. De neki is a hálaadás csúcsa lett, hogy leánya felment helyette is a vallásilag és teológiailag a világ tetejét jelentő Har Sinai-ra.
Amikor a világháború idején vrbaszi/Délvidék református lelkészként (zsidók életmentése után) az ottani lerombolt zsinagóga kőtábláit a református parókia könyvtárszobájában felállította, kicsi leánykaként tanítgatta nekem a héber betűket és a parancsolatokat a kőtáblán. Mindkettő élmény, a Mózes-hegyén személyesen átélt istenközelség és édesapám kőtáblás tanítói szolgálata felejthetetlen. Amíg élek, egész életemet ez az adventi megvalósult álom járja át szent erővel és az Úr érkezésének bizonyosságával, mint az őrökét, akik reménységgel várják a reggelt.
Dr. Békefy-Röhrig Klaudia/Felvidék.ma
