Százhatvan éve, 1866 nyarán a porosz–olasz–osztrák háború során a poroszok előhúzták a „magyar kártyát”. E történelmi helyzetben a kossuthi emigráció úgy érezte, tizenhét esztendő múltán végre újra kirobbanthatja a magyar szabadságharcot. Azonban a Klapka György honvédtábornok vezette poroszországi magyar légió csupán eszköz volt a nagyhatalmak játékában, amelynek tagjai ebbe nem nyugodtak bele és végül a cselekvés útjára léptek, mindhiába…
A légió egyenruháját és felszerelését a poroszok biztosították. Uniformisukról az Új Idők 1903. április 19-i számában olvashatunk: „(…) vörös sipka, franciaalakú fekete ellenzővel, amelyen pléhből való vörös-fehér-zöld kokárda volt, kék flanel zubbony vörös magyar zsinórozással, a még a császári seregből való kék nadrág, amelynek fekete-sárga zsinórját vörös helyettesítette.
Fekete bőr-öv, elől patron-táskával. Fekete köpenyeg, amely a hannoveriaktól származott. Fegyver: hannoveriai puska szuronynyal, a huszáré nehéz porosz lovassági kard és hannoveriai karabély. A gyalogság altisztjei az osztrákoktól elvett altiszti kardot kapták. A tisztek vörös-zsinóros kék atillát viseltek, kardbojtjuk ezüst volt; a kardon kívül revolvert kaptak. Volt négy ágyújok is, de nem volt hozzá elég tüzér.”
A tisztikar döntő hányada gazdag haditapasztalattal bírt, többsége már 1848–1849-ben harcolt vagy részt vett a risorgimento küzdelmeiben.
A legénység tekintetében annál inkább hiány mutatkozott, ezért a porosz hadifogságba esett császári katonák soraiból igyekeztek magyar önkénteseket toborozni. 1866. július 26-án – amikor a poroszok és az osztrákok megkötötték a nikolsburgi előzetes békét – Neisse főterén tett esküt az állomány. Ezt követően az 1560 főt számláló – 8 gyalog-, 1 huszárszázadból és egy 6 löveges ütegből álló – légiót vasúton szállították Oderbergbe, ahonnan gyalogmenetben közelítette meg az osztrák határt.
Klapka ekkor értesült az előzetes békéről, de nem tudta, az milyen célt szolgál. A nagypolitikai játszámban számukra nem osztottak lapot, és e helyzetben érthető módon a honvágy győzedelmeskedett felettük, hiszen 1849 óta sokuk nem látta szülőhazáját és úgy érezték, ütött a cselekvés órája.
„Az augusztus 2-án derekas marsolással a Kárpátok északi lábához ért és augusztus 3-án a Mohelnica meredek hegységtől szegett szűk völgyét fáradalmas menettel megjárta, majd hegyi ösvényeken kapaszkodva elérte a »fehér keresztet«, ahol Magyarország, Morvaország és Szilézia határai érintkeznek és ahol egy osztrák lovascsapattal találkozott, amely láttára gyorsan visszavonult.
Déli 11 órakor ért a légió a határra. Pénteki nap volt. A Sulov magaslatáról látta meg először az új pirossapkás honvédsereg Magyarország földjét. A nap megaranyozta a hegyeket, a völgy mosolygott. Dörgő éljen szállt föl a légióból [Mogyoródy Adolf ezredest, a légió gyalogdandárának parancsnokát idézve: „Az érzést, mely ekkor az egész sereget elfogta, nem lehet leírni, tisztek és emberek egymás karjaiba borultak” – BZ]. Egy szemtanú beszélte, hogy a régi honvédtisztek ezt kiabálták:
– Dicsértessék az Úr! Tizennyolc [Helyesen: tizenhét – BZ] évi száműzetés után ismét hazánk szent földjére tehettük lábunkat!
A sereg a »fehér keresztnél« tábort ütött. Itt két küldött jelentkezett. Az egyik a Rényi [György őrnagy – BZ] embere volt, aki az örvendetes fordulat hírét hozta, a másik André porosz hadnagy, Stolberg [Wilhelm zu Stolberg-Wernigerode altábornagy – BZ] követe.
Az utóbbi azt a hírt közölte, hogy a fegyverszünet folytán a demarkációs vonalat hátrább húzták meg s a poroszok a jablonkai-szorost átadták az osztrákoknak. A légió most egyszerre ég és föld közt lebegett. Egész Szilézia és Morvaország nagy része volt közte és a porosz vonal közt. Pozsonyból és Komáromból minden pillanatban nagy sereget vethettek elébe, hátába. Klapka mégis elhatározta, hogy tovább hatol Magyarországba.
Július [Helyesen: augusztus – BZ] 3-án este 7 órakor bevonult Turzovka [Turzófalva – BZ] határszéli tót faluba, amelyet jöttének hírére egy császári ulánus csapat elhagyott. Ez volt az egyetlen magyarországi község, amelyet elfoglalt a légió. A tót lakosság bámész kíváncsisággal nézte a bevonuló csapatot, amelyről azt hitte, hogy pirossapkás poroszok. Klapkát és a tiszteket a plébános látta vendégeiül, Scher-Thoss gróf [Helyesen: gróf Seherr-Thoss Arthur őrnagy – BZ] pedig Klapka jelentésével Frankstadt felé hajtatott, hogy onnan Stolberget elérje.
A plébánosnál érte Klapkát a kémszemléről érkező Karacsay [Sándor – BZ] gróf [őrnagy – BZ] jelentése, hogy az osztrákok minden oldalról, Csácza, Trencsén és Biala felül előnyomulnak. Klapka erre hadi parancsban meghagyta, hogy a légió éjfél után két órakor gyors menetben kezdje meg a visszavonulást. A Klapka-légió augusztus 4-én a Visoka-szoroson át újra elhagyta Magyarországot és expedíciója ezzel véget ért (…)”
Az 1866. évi háborúval a magyar szabadságharc ismételt kirobbantásának utolsó esélye úszott el, és ezt Kossuth is jól tudta, ráadásul a nemzet és Ausztria ekkor már a kiegyezés útját kereste. A volt kormányzó elítélőleg nyilatkozott a „turzovkai promenádról”, ám Klapka tábornok és bajtársai ezt másként élték meg: fegyverrel a kézben léptek a magyar haza földjére és ha csak egy „történelmi pillanat” erejéig is, de jelenlétükkel mégis tiltakozhattak a magyarországi Habsburg önkény ellen.
Lengyel Tamás szavait idézve „Kétségtelen az, hogy Klapka – úgy is, mint hadvezér, úgy is, mint politikus és emlékíró – nagy hibákat követett el, de ezeket a hibákat ellensúlyozták katonai sikerei a szabadságharc folyamán és politikai sikerei az emigrációban. A nemzetközi emigrációval való kapcsolat megszerzése és kimélyítése legfőképpen az ő érdeme volt. s ha sokszor kalandos tervekbe is belement, mégis Kossuth mellett ő volt az, aki a független Magyarország ügyéért a legtöbbet tett.”
Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma
