1976 karácsony szentestéjét Istenünktől kapott drága ajándékként a palesztinai Keresztyén Békemunka svájci református munkatársnőivel a titkokat ragyogó betlehemi mezőn tölthettem. Szabad ég alatt. Azon a tájon, ahol egykoron Lukács evangéliuma szerint „pásztorok tanyáztak… a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett” (Lukács 2,8).
Az ő történetük, lelki állapotváltozásuk és a mi élményünk között voltak hasonló és nagyon eltérő tapasztalások. A betlehemi nyájuk mellett őrködő egyszerű pásztorok és a lelkészekből, diakóniai munkatársakból összeállt kis csapat érzelmei között az ezredévek idői eltolódása ellenére EGYETLEN döntő kapcsolat volt. Az a csodálatos személy, aki miatt Betlehem szó szerint a Mennyei Kenyér városa lett nekünk is: az egész világnak üdvösséges szabadítást hozó Úr Jézus földre jövetelének szent helyeként. Aki miatt a nyitott eget beragyogó csillagfénynél is fenségesebb ragyogás töltötte be azt az éjszakát, hiszen az Úr dicsőségének addig nem tapasztalt kiáradása vetült égi reflektorfényként a pásztorokra.
Mivel minden pásztori és mezei tapasztalás előzménye, nyitánya, oka és forrása az volt, hogy amíg Mária és József Dávid városában tartózkodván a cenzus, a népszámlálás miatt, eljött Mária szülésének ideje, „és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely” (Lukács 2,6-7).
Az emberi érdektelenség, a sorstalanná tevő bűn okozta közöny és a döbbenetes vakság ellenére és közben történt a páratlan szülés. A szálláson kívül, az istállóban lezajlott páratlan születés a maga megrendítő valóságával megelőzte az egykori pásztorok és a mai pásztorok, a „nyájukért a maguk szintjén felelősek” pillanatok alatt bekövetkező „színeváltozását” vagy pálfordulását.
Ha akkor és ott nem szülte volna meg Mária elsőszülött fiát, az az éjszaka ugyanolyan maradt volna a pásztorok és az emberiség egyetemes éjszakájába merülve, mint milliónyi éjszaka azelőtt és valamennyi éjszaka azután, ami Jézus nélkül múlik el.
De Isten akaratából az az éjszaka semmivel sem volt összehasonlítható. Az az éjszaka Jézus neve által, megszületése révén áthangolt, teljességgel megváltozott éjszaka lett. A pásztoroknak és az egész emberiségnek. Ez a születés teljesen áthangolt mindent. Először is azzal, hogy a pásztorokat körülragyogta az Úr dicsősége. A gyökeresen új azon az éjszakán az Úr dicsősége volt, ami a még nem látott Gyermekből ragyogott rájuk, Aki a világért, meg Máriáért és Józsefért, s a pásztorokért jött a világra. Aláhajolt a kárhozott világért, hogy az életnek, az örök életnek új útját nyissa meg mindenki előtt, önmagán keresztül.
Nem véletlen, hogy a pásztorok a Gyermek miatt és a Gyermek által rájuk ragyogó dicsőség láttán úgy reagáltak, ahogyan. Az Úr dicsősége olyan más minőségű fény volt, ami nem csak külső világosságot jelentett, mint a tiszta égbolt csillagseregeinek rideg fénye. Ez a fény, az Isten dicsősége úgy ragyogott körülöttük, hogy egyszerre nagy félelem vett erőt rajtuk. Hiszen ez a dicsőség azonnal tudatára ébresztette őket dicstelenségüknek, fénytelenségüknek, gyarlóságaiknak, korlátozott emberlétüknek.
Újra kiderült, mint annyiszor az emberiségről és személyes sorsunkról, hogy ha nincs angyali üzenet: ne féljetek, akkor a riasztó emberi valóság, amiben úgy ismerték meg önmagukat, amint voltak, minden szépítgetés nélkül, csak azért nem szakadt rájuk végzetesen, mert az angyal a jó hírt, az egyetlen igaz és megigazító hírt közölte velük, amely az egész nép öröme lett. Azt, hogy Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez volt a sorsfordító hír a sorsfordító születésről, ami kívülről szólt hozzájuk, kívülről befele ható kegyelemként hangolta át pásztorsorsukat félelemből örömre (Lukács 2,101-11).
A különös tapasztalások, az üdvösség személyes valóságának a felismerése további belső változásokat hozott a pásztorok mindennapjaiba. Mégpedig azt, hogy az addig a nyáj melletti őrködés megszokását hirtelenjében felváltotta bennük az érdeklődés, a szent kíváncsiság, a még többet megismerés izgalma. „Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott” (Luk 2,15).
Ahol a különböző eredetű félelmek közben őszinte, mély Isten-vágy támad a lelkekben, miután az Úr megszólító hangját meghallották, ott addig nem tapasztalt érdeklődés támad az Ő dolgai, valósága, kijelentése, a keresztyén élet és tanítás iránt.
A megtérés, az Istenre figyelés vágyának feltámadása a szívünkben azonnal párosul ezzel az elhatározással: menjünk el Betlehembe, nézzük meg, ami ott történt. Aki a személyes életfélelmek közepette meghallja az Úr hangját, az valóban elindul Betlehembe: a kenyér házához, az élő Kenyérnek, és az élet beszédének, a Bibliának a megismerése felé. A pásztorok meglátták a Gyermeket, és akkor minden igaz és ámen lett, amit addig hallottak. Mert a hit hallásból van, a hallás Isten Igéje által – egykoron és ma is. És mindaddig, amíg Isten Lelke emberéletekkel írja a Jézus Krisztusba és az élő Atyába vetett hit mindennapi történeteit. És Ő írja – mindvégig, amíg el nem jön.
A pásztorok szürke, éjszakai változatlanságban töltött élete így változott meg, formálódott át, mozdult ki álló helyzetéből Istent dicsőítő, magasztaló életté. Olyan Krisztus-minőségű életté, aminek stációi ma sem kerülhetik ki a megrettenés, a félelem, majd az érdeklődés, a betlehemi találkozás útját. A Krisztust hallás és a Krisztust látás személyes, őszinte igényét. És mindennek eredményeként a mennyei felhangolódást, áthangolódást.
Ott, azon a 46 évvel ezelőtti betlehemi éjszakán a kijelentés kristálytiszta, önmagától ragyogó, nem visszfényű, hanem forrásfényű tündöklő Napja, Jézust belénk ragyogó hitélménye, az imádság, az öröm karácsonyi ajándéka töltötte be valamennyiünk szívét. Ez a tiszta Isten-ragyogás ma is tart. Lehet, olykor tekintetünk beletéved a félelem éjszakáinak vaksötétjébe, de az Úr feltündöklő dicsősége láttatta át személyes sorsunk, körülményeink, történelmi, közösségi napjaink sorstalanságainak az összefüggéseit. Meg a Jézusban kapott, felkínált szabadítás kegyelmes lehetőségét és útját.
Ezért karácsony első napján, amikor a jeruzsálemi anglikán templomban kis „pásztornyájunk” azt a feladatot kapta, hogy a liturgiában ki-ki mondja el vagy énekelje el azt, amire az előző esti betlehemi mezei éjszakázásban az Úr Lelke elvezette, nekem a Lélek ezt adta: Itt állok jászolod felett, Jézusom, szerelmem… És minden karácsonyon azóta is ezt a „pásztoréneket” énekli a szívem, azzal a felajánlással, amivel a hajdanvolt pásztorok nyomán Bach komponálta istenes muzsikáját, Paul Gerhardt fogalmazta meg versében: Vedd elmém, lelkem és szívem, / Hadd adjam néked mindenem, / Hogy kedves légyek néked!
Boldogító karácsonyi felhangolódást, áthangolódást, felajánlkozást kívánok mindenkinek!
Paul Gerhardt verse.
(Dr. Békefy-Röhrig Klaudia)
