Az egykori iparisták a hagyományos nyári találkozójukra készülődnek. Várhatóan, ebben az esztendőben is sok öregdiák érkezik majd a muzslai találkozóra, és kitűnő hangulat várható. Hiányolom viszont, hogy keveset, vagy egyáltalán nem beszélünk arról, hogy időközben az iskola megnevezéséből eltűnt az IPARI védjegy – pedig kellene! Persze az is lehetséges, hogy az érintettek, és az egykori iparisták is, már beletörődtek a névváltoztatásba, és elfogadják (?), hogy egykori iskolájukat ma már Szakközépiskolának nevezik.
Az iskola iránt érdeklődő szülők és fiatalok viszont nem tudják, mert honnan tudnák, hogy a kassai Szakközépiskola tulajdonképpen az egykori IPARI jogutódja (legalábbis papíron). Kassa megye kínálatában ma már nincs olyan középiskola, hogy „magyar ipari”.
„…Valami fáj, ami nincs” – írta annak idején Karinthy Frigyes, a történelmi Magyarországtól elcsatolt területekkel kapcsolatban. Mi az egykori ipariskolával kapcsolatban érezzük ugyanezt.
1872-ben Szakkay József megalapította a történelmi Magyarország első ipariskoláját – Kassán.
Az elmúlt másfél évszázad alatt csaknem 15 ezer diák koptatta az iskola padjait. A második világháború utáni, legsikeresebb időszakában, évente csaknem ezer tanulója volt az ipariskolának. Az 1974/75-ös tanévben pl. 945, egy esztendővel később pedig 965 diák tanult az intézményben (ma alig 150).
Jöttek a fiatalok a Csallóköztől a Bodrogközig mindenünnen, mert annak idején ez az intézmény a szakközépiskolák zászlóshajója volt, hasznos tudást és jó megélhetést biztosított végzősei számára.
A történelem viharai persze sohasem kímélték az iskolát. A társadalmi változásokkal összhangban az intézmény megnevezése is gyakran változott. Volt magán–, állami–, királyi–, és volt Sztálinról, majd Schönherzről elnevezve, de az IPARI védjegyet mindvégig megtartotta. Egészen 2009-ig.
2009-ben az ipariskola Szakközépiskolára, majd 2011-ben Szakkay József Szakközépiskolára változtatta nevét. Ezzel elvesztette a megszokott, országszerte ismert, és jól csengő márkanevet.
Ez egy érthetetlen, és szerintem megfontolatlan lépés volt az akkori vezetés részéről, aminek negatív következményeit szenvedi az intézmény, már ma is. Azoknak, akik a névváltást kiötlötték és megvalósították, Krisztus a keresztfán elmondott utolsó szavait idézném: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.
A névváltoztatás után természetesen az is kérdésessé vált, hogy a jogutód mennyire ápolja majd az egykori ipari másfél évszázados hagyományait és szellemiségét. Esetleg saját útját járja majd, és a 150 éves múlt mehet a kukába?
Még szerencse, hogy az öregdiákok számára az IPARI nem az épületet jelenti, hanem az egykori iskola szellemiségét, hagyományait és a diákok által megélt élményeket. A találkozók alkalmával ezekre emlékeznek, és ezekről mesélnek egymásnak, a barátoknak és unokáknak. Ezek a hagyományok és legendák az ipariskola elmúlt másfél évszázadában alakultak ki, és az iskolakultúra részévé váltak.
Az iparit ez a kultúra éltette, és élteti ma is. De csak addig, amig lesz aki tovább vigye ezt a kultúrát. Amíg élnek még „az iparisták”! De mi lesz utána?
Csak remélni tudjuk, hogy az egykori patinás intézményt illetően, nem a Himnusz szavai teljesednek be: „Ahol vár állott, most kőhalom”.
(Albert Sándor)
