Miután 1849. szeptember 27-én megköttetett a herkálypusztai egyezmény, Komárom védőinek október 2. és 4. között kellett átadniuk az erősséget. Az átadás-átvétel megtörténte előtt még tiszti előléptetésekre és kitüntetés adományozásokra is sor került, miközben a védők többsége reményvesztetten várta a szomorú vég eljövetelét.
A Komáromi Lapok szeptember 29-i számában megemlékezett a pákozdi csata évfordulójáról és a győztesek irányában békülékeny hangnemet ütött meg: „Ma nagy, véres emlékezetű napot ülünk. Évnapját a Pákozd alatt vívott első csatának, mely a habsburgi dynastia iránt háromszáz éven át, páratlan hűséggel viseltetett magyar nemzet, s császári seregek között folyt le. Istenem! mit nem képes a felbőszített kedély tenni, ha vakszenvedély árja borítja el. Mily gyorsan üti ki helyéből a legszentebb pietást, a legnevezetesebb gyűlölőiét, az iszonyatos boszu. [sic!] Ez óta egy év, egy súlyos, véres év gördült az enyészet ölébe. S a különbség, az 1849-ki és 1848-ki szeptember 29-dike között?
Iszonyu! Ma egy éve, felriasztva csendes nyugalmából e nemzet, megragadta a véres zászlót, vívni kész hazájáért életre halálra.
Ma, megmosta véres kezét, megragadja az átnyújtott fehérzászlót, mint a kötendő béke jelképét, s seregének utolsó maradéka átadja Komáromot, a legnagyobb kincset, mint jegygyűrűjét az uralkodó házzal kötendő folytatólagos házasságnak, melyet a nemkedvező sors, s a kölcsönös félreértések már-már szét akartak tépni.
Isten áldása legyen e frigyen!
Uj jövőnek kapuját tárják fel előttünk.
Isten legyen velünk! midőn a küszöböt átlépjük.
Imádkozzatok az elvérzett hősökért!”
A márciusi ifjak egyike, Hamar (1874-től Hamary) Dániel hadnagy, alsószalóki Krivácsy József alezredes, komáromi tüzérparancsnok segédtisztjének visszaemlékezése szerint szeptember 30-án: „A csillagsáncz mellett isteni tisztelet tartatott. Szabó Pál mocsai ref. lelkész mondott egy bucsu beszédet, imádkozott a fölséges uralkodóért, tanácsosaiért s ki ezen »szent béke kieszközlője« volt Klapka tábornokért…” Az elesett bajtársak emlékére tartott tábori gyászistentiszteleten a csapatok „utólszor gyűlnek össze fegyverben”.
A megyeház kistermében összegyűltek mindazok, akik távozni akartak Magyarországról, s este az „»Ördög része« czimü vigjátékot Scibetöl [Helyesen: Eugéne Scribe]adatá (…) Pázmán [Mihály] sziniigazgató. Tragikomikus gondolat és tett.” – jegyezte meg Hamar hadnagy.
Késő este az igmándi és a monostori sáncokból ágyúlövéseket lehetett hallani. A „sánczokban egy főtiszt sem volt, az altisztek elkeseredésükben sütötték ki ágyuikat.” E különös esetről – amely nem kevés riadalmat okozott – október 1-jén számolt be a Komáromi Lapok, alaposan megpirongatva a fegyelmezetlen tüzéreket: „Tegnap estve, a katonai takarodó után, oly esemény tanui voltunk, mely a hazaszeretetben túlbuzgók előtt is kell, hogy botrányosnak tünt legyen elő.
A szokott ágyúlövés után csakhamar több, később mindinkább sűrösödő számtalan ágyúlövéseket hallottunk; megelőztetvén már azegész nap folyama alatt, s kisértetvén időközben is gyakori fegyverlövések által.
Gránátok, világító golyók, röppentyűk szórattak, mint ezt szemtanuktól hallottuk. Felriasztatott az egész város, s az emberek, kik már a várvavárt béke ölében látták magukat ismét, nem tudták mi történik? Riadót nem hallottunk, csak itt-ott nehány káromló szót, melylyel azutcák vendégei, komoly boszankodásukat fejezték ki az esemény felett. (…) Megtudtuk, hogy tüzéreink mulatoztak, – parancs nélkül –s töltögetvén s sütögetvén az ágyúkat szünet nélkül egymásután.
Sokat megégette már szájunkat a kása, azért, mert véleményünket mondtuk ki, mert azt, mit nézetünk szerént igaznak hittünk,mertük nyilvánítani is; ám ez mindegy, most is kimondjuk, hogy e tett botrányos, gyalázatos volt.
S ezt ismételjük. Sokkal komolyabb pillanatokat élünk, semhogy valamely örömünneplésére, vagy tréfa kedvéért tűzi játékokat rendezhetnénk. Komárom el van jegyezve Ausztriának, – ezt mondtuk már egyik tegnapelőtti cikkünkben,: – s csakhamar következik majd az összekelés napja is. Ne izgassuk fel a kedélyeket, melyek kölcsönösen már-már feledni készülve a múltakat, nyugodni tudni tanulnak.
Ezt tennünk nem lehet, nem szabad, ezt tenni tiltja a katonai becsület, tiltja a nemzet becsülete, büszkesége. Lehet, sokan kedvetlenül, sőt épen boszankodva [sic!] fogják e sorokat olvasni, s bennünket aposthasiával vádolnak. Tessék, a mi bíránk, s valamint mindnyájunké, a kérlelhetlen história leend.
Bennünket a tetszvágy soha sem édesgetett elvek elfogadására vagy terjesztésére, melyek nem saját felfogásunkból eredtek. Megtanultunk önállólag gondolkozni, írni és cselekedni.
S ezt tesszük most is. Számtalanszor mondottuk, hogy Komáromot utolsó emberig kell védni, ha a nemzetnek csak maroknyi serege van is a síkon, ha pedig nincs, árán (?) vásárolhatni meg a lehető jót hazánknak.
Isten úgy akará, hogy a második alternativa álljon. Átadjuk Komáromot, s nyerünk az által békét az elcsigázott szegény haza számára.
De nyerünk még többet; nyerjük t. i. az alkalmat, elsőknek lehetni, kik midőn már minden veszve van, az utat jelölik ki azuralkodó háznak, melyen hazánk irányában, a kiengesztelődés békelobogójával haladhat. Mit mi teljesen hiszünk, és remélünk. Azért hát szigorú fegyelmet. Tanuljunk tűrni. Uralkodjunk indulatainkon. A ki az öröm, vagy fájdalom érzelmei által elragadtatni engedi magát, nem érdemli meg, hogy éljen.”
Szinnyei József – a komáromi 203. honvédzászlóalj főhadnagya –, a komáromi események remek krónikása is megörökítette az utolsó napok hangulatát: „Többekkel találkozva, lesújtó érzelmek közt beszélgeténk. »Nemsokára!«[utalás a kapitulációra] volt mindig reményünk szava egymáshoz; erősen hittük,hogy nem sokára lesz ismét polgári »feltámadás«.
A kávéházakban katonaőrök, kettős felvigyázat.
Az osztrák bizottmányi tisztek, négy-lovas kocsikon járnak ki s be a városba, a nép felzúdult átka kiséri nyomaikat, elnyomott keserű sóhajok röppentek több részről utánuk.”
A szerző hadtörténész.
(Babucs Zoltán/Felvidék.ma)
