Jézus azt mondja, hogy örök élete lehet annak, aki hisz az ő igéjében, és az őt küldőben. De a Fiú feltámaszt és ítél is, ugyanakkor semmit sem tehet önmagától. Hogyan is kell értelmezünk ezeket a kijelentéseket? Erről szólt igehirdetésében Molnár Elemér. Molnár Elemér királyhelmeci lelkipásztor a Pátria rádió Világosság református egyházi műsor halottak napi adásában osztotta meg gondolatait, melyet alább teszünk közzé.
Istennek Igéje, amelynek alapján Szentlelkének segítségével az Ő üzenetét hirdette, írva található a János írása szerinti evangélium 5. részének a 24. és 25. versében: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Bizony, bizony, mondom néktek, hogy eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten fiának hangját, és akik meghallották, élni fognak.”
„A mi Urunk ebben az igében élőkről és holtakról beszél. És amikor ezt az igét halljuk, az a nagy kérdés: az élő Jézus élő gyülekezetébe tartozunk-e? Az élők közösségében élünk-e?
A 357. dicséretünkben húsvétkor, de temetések alkalmával is gyakran énekeljük: „Jézus én bizodalmam és Megváltóm életemben. Benned van nyugodalmam, nem kell semmitől rettegnem.” Aztán „Jézus én Megváltóm él, én is látom az életet…” Majd a 4. versben: „De föltámaszt egykoron, Megváltóm, hogy vele éljek Végtelen dicsőségben.” Óriási dolog, ha ezt szívből, hittel tudjuk énekelni és vallani. De mai igénk éppen ezen a ponton tovább akar vezetni minket. Reménységünk nemcsak a jövőre nézve áll. Nemcsak az a helyzet, hogy ott leszünk, ahol Urunk van. Nemcsak majd, egykoron támadunk fel! Jézus mai szava a jövőt előre, közénk, a jelenbe hozza. Mi sokszor úgy vagyunk, mint Márta Lázár feltámasztását megelőzően, amikor Jézus bíztatta: „Feltámad a te testvéred!” Márta válasza: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon.” Sok kételkedés, bizonytalanság van a szívünkben az „utolsó napot” illetően is. Most pedig Jézus azt mondja, hogy ne csak jövő időben gondolkozzunk. Itt az óra! Itt a feltámadás ideje! Az élő Jézus már most munkálkodik. Az üdvösség már itt és most kezdődik.
Persze tévedésbe, vagy rajongásba ne essünk. Még nem vagyunk a mennyben. Itt élünk a földön és erről soha nem szabad megfeledkeznünk. De annak az életnek, amit Jézus ígér, már itt kell kezdődnie és most, sőt most, vagy soha. Amikor Jézus élőkről és halottakról beszél igénkben, nem a biológiai halálról van szó. A keresztyén egyház közössége is lehet halott közösség, vagy élő közösség. Mert az örök életnek itt a földön Jézustól munkált új élettel kell kezdődnie. Ezért kérdés, hogy az élő Krisztus élő gyülekezetébe tartozunk-e? – De milyen az élők közössége?
Milyen az az élet, amiről igénk beszél?
Először is Jézusra figyelés. Igénkben kétszer is elhangzik ez a szó: „hallja – hallják”. Az új élet hallással, más szóval hallgatással kezdődik. Életünkhöz hozzá tartozik. Keresztyén életünkhöz is hozzátartozik a Jézusra-hallgatás? Amikor elkészül egyházunkban az évértékelés, és összegezik a statisztikai adatokat, rácsodálkozunk, hogy hány istentisztelet, bibliaóra és más alkalmak voltak. Mert sok alkalommal hangzik az egyházunkban Isten igéje. Igazán bőven, hála Istennek. Élünk-e vele? Hallgatjuk-e az igehirdetést rendszeresen, ahogyan annyi mindenre rendszeresen figyelünk?
Azonban észre kell vennünk, hogy Jézus szerint hallás és hallás között különbség van. Szójáték csupán? Többről van szó. Figyeljük csak: „…hallják az Isten Fiának hangját, és akik meghallották élni fognak”. Sokszor vagyunk úgy hangokkal, hogy halljuk és mégsem halljuk azokat. Ülünk az autóban, halljuk a motor duruzsolását, s mégsem halljuk. Ülünk a templomban és halljuk az ige duruzsolását, de gondolataink másutt vannak. Vagy azok közé tartozunk, akik meghallották már, hogy rólunk, életünkről van szó? Úgy hiszem, erre vonatkozik a jól ismert Ige: „akinek van füle a hallásra, hallja…”
De a hallással kapcsolatban az idézett mondat másik része is döntő: „Hallják az Isten Fiának hangját és akik meghallották, élni fognak.” Igehirdetőnek lenni nagy felelősség. Nemcsak „tolmácsolni” kell Jézus szavát, hanem „megszólaltatni” hangját. Ez sajnos – valljuk be őszintén – csak többé, még inkább kevésbé sikerül. De az igazi igehallgatás sem egyszerű dolog. Nem egyszerűen az igehirdető személyét kell csak figyelnünk. Jézus szólal meg az igehirdetésben. Őt kell keresni, rá kell figyelni. Ezért mondta Urunk: „a juhok követik, mert ismerik hangját…”; idegenek hangját nem ismerik.
Jézusra figyelünk-e minden istentiszteleten, nála tájékozódunk-e egész életünkben? – De az új élet még több:
Hívő engedelmesség. „Aki hallja az én igémet és hisz…” – olvassuk. A hallás és a hit szorosan összetartoznak. A hit valóban hallásból van, annak meghallásából, hogy Jézus szól, tanácsol, vezet minket. Így jutunk el arra a felismerésre, meggyőződésre, hogy Jézus az Isten küldöttje, és mögötte a nagy küldő, a mi mennyei Atyánk áll. Így tudjuk teljes szívvel elmondani: Hiszek Benned Uram!
Hinni azt jelenti, hogy élem akaratát a földön. Hitünk új közösséget, új viszonyt teremt minden embertársunkkal. Hinni azt jelenti, hogy szeretem és szolgálom azokat, akik körülöttem élnek. Rá kell egyszer ébredni, hogy itt nem két külön dologról van szó, hanem egyetlenegyről: az élő hitről.
S ha az előbb arról volt szó, hogy Jézus már itt és most munkálkodik közöttünk és bennünk ez azt jelenti, hogy nekünk is itt és most kell szolgálnunk. És nem fél kézzel, hanem két kézzel, nem fél szívvel, de teljes szívvel kell szolgálnunk a családban, a gyülekezetben és az egyházban. Ezt várja tőlünk Urunk. A szolgálat és a jó cselekedetek elmaradásáért mondja Isten igéje: „az a neved, hogy élsz, de halott vagy”.
Élő gyülekezet vagyunk-e? – Az új életről még valamit el lehet mondani:
Boldog reménység is. Szeretném igénk még egy szavára felhívni a figyelmet. Aki meghallotta Jézus hangját és hisz, az átment a halálból az életre. Tudjuk, hogy akik élünk, a halál előtt vagyunk. Jézus mégis azt mondja, aki hisz, már átment. Mintha már megtörtént volna. Ez a kifejezés egyébként így is visszaadható: áttelepült, lakást cserélt. Nem valami „lelki disszidálásról” van itt szó, ahogy esetleg többen félreértik Jézus szavát.
Itt lakunk, van otthonunk. De tudjuk, hogy egyszer el kell mennünk a minden halandók útján. A haláltusát, sírt nem kerülhetjük el. De mi nem egyszerűen a „halálba” „temetőbe” megyünk, hanem Jézushoz indulhatunk. Jézus vár minket az örök hazában. Semmi, még a halál sem szakíthat el tőle már. Olyan bizonyosra mondja ezt Jézus, hogy szavát esküvel is megerősíti. Úgy tekint minket, mint akik már ott vagyunk nála. Ilyen bizonyossággal nézhetünk mi is előre. Nem úgy, hogy „talán”, „majd egyszer”, hanem Jézusért bizonyosan, és már most miénk az üdvösség. Mennyi bizonytalanság, kishitűség van szívünkben e tekintetben! Jézus szava erősíteni akar. Amint megtörtént Jézus kereszthalála és feltámadása, olyan megtörténtnek veszi Ő a mi üdvösségünket is. Ez a reménység valóban boldog: boldog, aki így tud hinni, előrenézni.
Itt kezdődik az örök élet. Jézus szavára figyeléssel.
Hívő engedelmességgel és teljes szívvel, két kézzel való odaadó szolgálattal. Boldog bizonyossággal és reménységgel. – Valóság lehet ez? Saját erőnkből soha. Jézus szava azonban teremtő erő ma is. Azon fordul meg minden: meghallottuk-e már? Ámen” – mondta igehirdetésében Molnár Elemér.
Felvidék.ma
