Kihunytak a fények, az ünnepeket becsomagoltuk a lelkünkbe. Itt az új esztendő. Idén is kell majd szeretet, békesség, öröm. Szükségünk lesz rá.
Bizalmatlan vagyok kicsit így év elején. Látom a rengeteg feladatot, gondot, kihívást, akit meg kell oldani. Csak embereket nem találok hozzá, vagy egyre kevesebbet. Önzők lettünk! Nem kicsit. Nagyon. Mindenki csak a saját boldogulását hajtja. A közösségi értékek, az összefogás, a közös öröm már csak nagyon kevés embernek maradt a sajátja. A világ teszi ezt velünk cserébe, hogy mi ezt tesszük a világgal, önmagunkkal. Felgyorsult az idő, s benne a mi életünk is. Pedig meg lehet, meg kell állni. Visszanézni merről jöttünk. Milyen mélyről. Az idők kezdetétől. Ahol kezdetben ott volt az ige. Olyannyira messze van ez már, hogy nem is látjuk. Pedig néhány évvel ezelőtt gyermekkorunkban még láttuk. Még édesanyáink, nagymamáink szóltak erről a tűz mellett az esti csendben, mikor a kukoricát morzsoltuk, együtt. Mesének hívták. De eltűntek már a mesék is. Már nem morzsolunk kukoricát se. Nincs kinek, és kivel. Csak az emlékek maradtak, mélyen, mint az idő. Merre megyünk? – kérdik sokan, egyre többen. Merre ez a céltalan sietés, a pénz hajhászása? Ez lenne hát a cél, hogy minél több pénzünk legyen, amit arra költünk majd, hogy még több pénzt csináljunk belőle? Tényleg ez lenne az életünk célja? Ki találta ezt ki? Az olyan értékek, mint a barátság, a tisztelet, a szolgálat vajon hol kaphatók, és vajon megfizethetők-e? Utak, utak, utak. Vajon melyik az enyém, a tied, az övé?
Meg kell állni. Meg kell várni azokat, akik megfáradtak. Meg kell ölelni azokat, akik elcsüggedtek. Meg kell fognunk egymás kezét. Fel kell emelni azokat, akik elestek és egyedül nem képesek felállni. Mert másképpen elveszünk, mind egy szálig.
Új év, új fogadalmak, új kérések. Az enyém csupán egy. Próbáljunk meg kicsit, emberek maradni!
Hrubík Béla, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”58364,52448,51259,49519,47569,44513,13722″}
