A régi korban írt Szentek életében sok restaurálást találunk. A szerzők túl tökéletesnek állították be hőseiket. Nem merték bemutatni hibáikat, szégyellték gyarlóságaikat. Nem azokat a vonásokat emelték ki bennük, amelyek által hasonlóak a mindennapi szürke emberhez, hanem a rendkívülit, az emberfelettit. Így történt Keresztelő János alakjával is. Bemutatták alázatosságát, bátorságát és aszketikus életét, de eltusolták hitbeli megingását.
Ma már reálisabban látjuk a szenteket. Nem szégyelljük gyöngeségeiket, megtorpanásukat. Sőt, így közelebb érezzük őket magunkhoz, hiszen példát adnak arra, hogyan lehet kiemelkedni belőlük.
Keresztelő János kételye
Gondoljuk csak el Keresztelő János helyzetét. Heródes az erkölcstelen és kegyetlen király börtönbe veti Jánost. A börtön csendjében megrohanják a kétségek.
Első kételye Jézus személyére vonatkozott: vajon ő-e a Messiás: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Különös kérdés. Főleg ha meggondoljuk, hogy János isteni kinyilatkozásból ismerte Jézus messiási mivoltát. (Jn 1,31-34)
Akkor miért kételkedett mégis Jézusban? Mi okozta a zavart János lelkében? Elméleti kételye: megrendült a hite Jézus messiási mivoltában. Jézus viselkedése nem egyezett meg azzal a képpel, amelyet ő rajzolt meg a Messiásról. János a maga kérlelhetetlen radikalizmusával így beszélt az eljövendő Megváltóról: „Tűzzel és Szentlélekkel keresztel titeket. Szórólapátjával megtisztítja szérűjét, a pelyvát olthatatlan tűzzel elégeti.” (Mt 3,11)
Ezzel szemben Jézus szelíden lépett föl: „A megroppant nádat nem törte össze, a füstölgő mécsbelet nem oltotta ki.”
Életében sem követte Jánost. Nem írt elő böjtöt tanítványainak, első útján menyegzőre vitte őket. Azt kellett megállapítania: ebben a Názáretiben semmi rendkívüli nincs. Ez egy normális ember. Nem vette észre Jézusban, hogy lelke mélyén lehet valaki szent, remete akkor is, ha nem teveszőrbe öltözik és nem sáskával táplálkozik.
A költő Mécs László Üveglegenda című versében fogalmazza meg ezt az igazságot: az aszkézis nem a külsőségekben mutatkozik meg, hanem a belső gazdagságban.
Sem sivatagban, sem őserdőben nem lakott, // emberi örömök alá máglyákat nem rakott, // ruhája rendes volt, s nem csupa folt // – mégis, mégis, mégis remete volt.
Másik kételye egzisztenciális volt. Nem értette saját egyéni tragédiáját. Hát Istennek nincs szüksége többé őrá? Számára a prófétai küldetés ennyit jelentett? Áldozatul kell esnie egy házasságtörő nő gyűlöletének? Miért nem szabadítja meg őt az Isten az értelmetlennek látszó szenvedéstől, a börtöntől? Egy ilyen embert hagy elveszni? Ezer évig várhat, amíg újból egy ily lélekre akad!
Jézus válasza
János elméleti problémáját a Szentírás fényével oldja meg. Az Úr Izajást idézi. Rámutat arra, hogy a Messiást nem csak a hatalom jellemzi, nem csak az isteni igazság megvalósítása. Az ítéletet majd második eljövetelekor hajtja végre. Addig együtt nő a konkoly a búzával, együtt van a hálóban a jó hal a hitvánnyal.
Egyéni tragédiáját meg úgy világítja meg, hogy kifejezi: ismeri János hősiességét, figyelemmel kíséri szenvedését. Helytállása nem értelmetlen vergődés, hanem minden kor számára világító példa. Isten őt sokkal nagyobb dologra választotta ki, mint amit János egyáltalán elképzelt. Nem csak saját kortársaihoz küldött üzenetet szavai által, hanem minden kor ártatlan üldözöttje számára a próféta élete példájával is üzent az Isten. Ezért dicséri őt Jézus fenséges szavakkal: „Asszonyok szülöttei között nem akadt nagyobb Jánosnál.” Szenvedése tehát nem értelmetlenség, hanem próba az ő számára és példa minden üldözött számára.
Mi a teendő a hitkétely felmerülése esetén?
Az evangéliumi jelenet tanulságul szolgál számunkra is. Nem szabad megijedni a kételyektől. Ne térjünk napirendre fölöttük. Próbáljuk gondolkodva magunk megoldani. Ha nem tudjuk, forduljunk olyan személyhez, aki választ tud adni rá: szülőkhöz, hívő jó baráthoz, paphoz. Kételyeinket tárjuk fel bátran az Úr előtt, mint János. Vagy vegyük elő a Szentírást. Jézus is Izajás szavaival válaszol Jánosnak. Megpróbáltatásaink közepette pedig gondoljunk rá, hogy az Úr szeme rajtunk, figyelemmel kíséri helytállásunkat. A próba alatt igazolhatjuk előtte hitünk komolyságát.
Mindszenty bíboros mindössze három évet töltött Esztergomban, mint érsek. Ez alatt fantasztikus lelkipásztori eredményeket ért el. Mi mindent tudott volna ő tenni, ha szabadon működhetett volna! Mégsem találunk önéletrajzában egyetlen Isten ellen lázadó keserű kifakadást. Nem kérte számon, miért nem szabadította ki fogságából. A Gondviselésbe vetett reményét sem vesztette el soha.
Ha sanyarú sorsunk miatt felmerülnek bennünk kételyek, ne szégyelljük. Forduljunk Jézushoz és kérjük, oldja meg kételyünket. Istentől mindig kapunk olyan megerősítést, hogy kijelenthetjük: „Tudom, kinek hittem és biztos vagyok benne!” Ez többet jelent, mintha azt mondanánk: „Tudom, mit hittem”. Mert minket nem a „hitigazságok”, nem a „természetfeletti misztériumok” vígasztalnak meg, hanem a személyes Isten! Vele vívódjunk, előtte hajoljunk meg.
Advent harmadik vasárnapját az „öröm vasárnapjának” nevezzük. Örömünket jelképezi a rózsaszínű miseruha, a harmadik koszorúgyertya, a kezdő miseének: „Örvendezzünk jertek…”, a Szentlecke buzdítása: „Testvérek örüljetek az Úrban!” Szítsuk fel lelkünkben ezt a tiszta örömet a hitbeli egzisztenciális kételyek közepette is. Nyugtassanak meg az ének szavai: „Látja, aki árva, aki elhagyott, // Börtönében látja a szegény rabot. // S ha a fáradt ember kínban elmerül, // Azt suttogja néki: Nem vagy egyedül!” (Sz.V.U. 131/4). Ámen.
Hajnal Róbert/Magyar Kurír
