Vége. Vége az ellenőrzéseknek, vége az indokolatlan kérdéseknek, vége a csomagtartói kutakodásnak, vége a mesterkélt elidegenítésnek. Bent vagyunk a schengeni övezetben, most már tényleg bent vagyunk Európában. Van minek örülni, mert a változást tudjuk mihez hasonlítani. Gondolom, sokan emlékeznek: a 70-es, 80-as években, egy ideig évente kétszer (ismétlem 1 évben 2x) lehetett Csehszlovákiából a „szövetséges” Magyarországra utazni. Sohasem fogom elfelejteni az akkori, győri családi kiruccanásainkkal járó tortúrákat. Maga a medvei határátkelőhely hangulata, a precizitásától nevetséges „Colná deklarácia” kitöltése és maga az ellenőrzés számunkra gyerekként is egyértelművé tette: mindez inkább az emberek maradását, mintsem utazását szolgálja. A Vámosszabadi átkelőt ezért nővéremmel egyszerűen vámosmaradira kereszteltük. A rendszer bűnözőt faragott minden átlagpolgárból, mivel a határon legálisan átvihető forint összege messze nem fedte az igényeket. Csehszlovákiában, mivel áru nem volt a pultokon (vagy csak egyfajta), pénz volt az embereknél. Magyarországon talán egy kicsit épp fordítva. Ezért innét odafelé mindenki titkon dugdosta feketén beszerzett forintjait személyautója kínálkozó réseibe. Hazafelé a trapperfarmernek, „drogériának”, női butikárunak, fűszereknek, konzerveknek, könyveknek, hanglemezeknek vagy épp falfestékeknek és festőhengereknek kellett rejtekhelyet találni. Épp annak, ami itthon akkor hiánycikk volt. Ilyenből pedig akadt bőven. A „fináncok” pontosan tudták mi történik, szigorúan dorgáltak, sőt néha fenyegettek és konfiskáltak, de csaknem mindenkit, aki nem vitte túlzásba, csekély rejtekárujával együtt átengedtek. Ők is csak tulajdonképpen a rendszer beavatott „bűnösei” voltak. Minden egyes átkelés egy nagy szorongás volt. Nem bűntudattal teli, hanem a tehetetlen félelem érzése uralkodott rajtunk, hogy lebukunk a szigorú rendszer előtt, holott amit tettünk, szükségből tettük nem haszonlesésből vagy visszaélés szándékával.
Ennek 2008. december 21-ével (remélem) végérvényesen vége. Mégis, gyerekkori élményeim miatt bevallom (bár kicsit szégyellem), bárhol a világon kelljen is határátkelőhelyen áthaladnom, munkámból adódóan akár diplomata útlevéllel, egy kis sejtelmes szorongás nélkül nem úszom meg az átkelést, pedig az égvilágon semmi okom rá, hogy így legyen. Úgy tűnik, ezen érzést kitörölhetetlenül belém égette a KGST. (Ha valaki nem ismerné eme rövidítést, kérdezze szüleit.)
Örömöm fő oka a schengeni belépés kapcsán ezért nemcsak a személyes jóvátétel a régi zaklatásokért, hanem az is, hogy gyerekeim a KGST-féle szorongás helyett az EU-s szabadságot kapják tőlünk örökségül, annak minden előnyével (de kihívásaival is!) együtt. Remélem, élni tudnak és élni tudunk vele.
Berényi József MKP-elnökhelyettes (www.mkp.sk)
