A pedagógusi szakma mikéntjének tapasztalatait a korábban alkalmazott módszerek tanulságait leszűrve Comenius foglalta csokorba. Alapelvei – mint alapelvek – ma is érvényesek. A 45 perces tanítási óra is az ő „találmánya”. Meglátásai szerint a tanulót csak felfogásához mérten szabad ellátni tananyaggal, s meggyőződése volt, hogy a tanulás csak akkor éri el célját, ha gyors, kellemes és alapos.
Comenius megállapításainak ezzel a részével nem is nagyon lehetne vitába szállni, inkább gondolatban fejet hajtunk a mester előtt.
Más kérdés az, hogy a mai oktatási rendszer mennyire tartja szem előtt a lényeget – az oktatást és a nevelést, miután a kommersz felfogás kényszerűsége az iskolaügy ösvényeit is behálózza, hiszen a mindenható anyagiak váltak annak mozgatójává.
Jól bevált nyugati mintákra hivatkozva jöttek létre nálunk a rendszerváltás után a magániskolák, a világba nyíló kapuk általuk deklarált lehetőségével, esetenként a nemzeti identitástudat letéteményeseként.
A jól prosperáló, immár patinás, nyugati, magánjellegű oktatási intézmények a viszonylag állandósult, jóléti környezetben, kétség kívül követendő példának tűnnek, hiszen van szellemiségük, hosszú évtizedek kedvező tapasztalatai garantálják: azt fogják nyújtani, amit hirdetnek.
Nálunk – s talán valamennyi posztkommunista országban – új kifejezés honosodott meg, tele jelentéstartalommal: oktatásipar. Ez az összetett szó jelzi azt a morális zsákutcát, amely felé az oktatásügy privatizált ága letérőben van. Csak letérőben, mert remélhetőleg vannak olyan oktatási magán intézmények, amelyekre ez a megállapítás nem vonatkozik.
Az „odaáti” példa „lekoppintása” azonban nem minden esetben történt meg egy az egyben. Persze, nem is történhetett úgy, amikor nálunk merőben mások voltak az előzmények, s a korábbi – a totalizmust illetve a második világháborút megelőző – polgári demokrácia is másképp működött, mint tőlünk nyugatabbra.
Lehet, hogy a kilencvenes évek elejének iskolaalapítói nálunk azt a szent célt tartották szem előtt, amelyet hangoztattak, de egyes esetekben nem minden hátsó szándék nélkül.
Mára az állami támogatás mértékét meghatározó gyereklétszám vált a boldogulás egyik alappillérévé, a többi már csak a menedzseri képességeken múlik: az alkalmazott pedagógusok létszáma – a diáklétszámon és az oktatott szakokon kívül – az adózás függvénye, a pedagógusok bére megegyezés kérdése. A bérek „mozgórészének” nagysága és odaítélése a tulajdonos hatásköre, s a túlórák „jutalmazása” egy kis belső szabályzattal olcsón megoldható. A lényeg a munkaerő minél gazdaságosabb kihasználása. Ha netán az alkalmazotti létszám az óraszámhoz mérten kevésnek bizonyul, még mindig kéznél vannak a „külsősök”, a bejárók. Mindenki a „pluszpénzt” hajtja. S ha alkalmazkodni kell hozzájuk, mindig módosíthatjuk az órarendet… Fő, hogy minél több pénzt takarítsunk meg. Ha valakinek nem tetszik, mehet. Évente százak végeznek az egyetemeken, főiskolákon, akik dolgozni szeretnének. Jöjjenek csak, s ha idővel majd nem tetszik nekik, egy-két év múlva ők is elmehetnek.
Jó pszichológiai érzékkel és némi manipulációval – titkosszolgálati módszereket utánozva – a munkahelyi hangulatot is befolyásolhatjuk, amolyan rajta nem kapható módon. A megfelelő közreműködőket mindig megtaláljuk hozzá. Az a lényeg, hogy az alkalmazott soha ne érezze magát teljes biztonságban, aggódjon a munkahelyéért. Oszd meg és uralkodj…
Oktatásipar.
Miért romlottak el a dolgok ennyire? A rendszerváltás előtti negyven év ennyire demoralizált volna minket, vagy valami másról van szó?
Ha Comenius élne és gyakorló pedagógus lenne, legalább egy alapelvként szolgáló megállapítással gazdagította volna a szakmát: „Színvonalat csak az állandóság nyújthat. Ha az állandóság, a megbízhatóság eléréséről fukar kufárként lemondunk, a „patina” legvékonyabb rétege is lehámlik oktatási intézményünkről, amelynek szellemiségét aprópénzre váltottuk…”
-og-
