(Duray Miklós MKP stratégiai alelnök előadás az RMDSZ Bihar-megyei tanácsának a szlovák nyelvvédelmi törvény elleni tiltakozó ülésén 2009. július 31- kén, Nagyváradon.)
A nemzetlélektannal foglalkozó szakemberek bizonyára eltérő válaszokat adnának arra a kérdésre, hogy törvényszerűen lép-e fel a nemzetek fejlődése során a gyűlöletkorszak vagy az ellenségkép alkotás korszaka. A szakemberek között kevesen vannak az arra születettek, ezért kevesen merik kimondani a valósághű kórképet, hogy egy nép minél később ereszti ki nemzeti gyökereit, annál több segédeszközre van szüksége megerősödéséhez – annál inkább nyúl az önazonosság mérgező, de 1789 óta elfogadott szeréhez, a gyűlölethez.
Kevesen vagyunk Európában, akik nemzetük sorsáért önmagukat okolják, és nincs szükségük mások iránti gyűlöletre öntudatuk erősítéséhez.
Valamikor, az 1980-as években egy nemzetközi labdarúgó mérkőzés alkalmával, ahol a csehszlovák válogatott volt az egyik ellenfél, a (cseh)szlovák sporttudósító saját csapatát, rossz szereplése miatt azzal mentegette, hogy az ellenfél kényszerítette őket a hibák elkövetésére.
Ez a vélemény lehet csupán egyéni meglátás vagy személyes indíték kérdése, lehet azonban a labdarúgó szurkolók körében megnyilvánuló csoport-magatartási jelenség, de az is lehet, hogy nem csupán erről van szó, hanem a tömegsporttal kapcsolatos olyan társadalmi megnyilvánulásról, ami a nemzetlélektan tárgykörébe tartozik.
Ezt azonban ne mi döntsük el, és ne most. Később úgyis kiderül.
Közelmúltunk történelméből tudjuk, hogy az észak-magyarországi szlávságnak a cseh nemzet magyarországi nyúlványaként való nemzetté szerveződését a XVIII. század végén Prágából irányították, majd néhány évtizeddel később, az 1820-as évek vége felé ugyanott kezdtek csodálkozni azon, hogy ez a nép saját szlovák irodalmi és köznyelvet akar magának alkotni és nem a cseh nyelvet kívánja átvenni. A korabeli magyar szóhasználat szerint ez a tótoknak nevezett szlovákság, akkor még korántsem volt egységes. Nem ismerte saját szlovák nemzeti kiterjedését, azonban szűk értelmisége tisztában volt a szláv térmértékkel, aminek később rabja is lett az Orosz Birodalom csodálásával. A szlovák nemzeti tájolódásnak ez az iránya a magyar-szlovák viszony szempontjából azonban éppen a legrosszabbkor vált hangsúlyossá – Rüdiger orosz lovassági tábornok színe előtt megtörténő világosi fegyverletételt követően.
Nyilván érzékeljük a térséghez kapcsolódó tragikus, de valós képtelenséget: az 1848-as szlovák törekvéseket a magyar forradalmi kormányzás nem értette meg, ezért az akkor szerveződő, mindmáig nemzeti példaképnek tekintett szlovák erők a császár oldalára álltak, majd a magyar szabadságharc bukása után a szlovákok akkori szellemi vezetői a szabadságharcot leverő oroszok bámulatába estek. Azóta mindmáig nem akadt jelentős szlovák közéleti személyiség vagy csoportosulás, ami az innen eredő fonalat átvágta volna. Sőt, nem akadt szlovák politikus, aki elfogadhatatlannak minősítette volna Sztálinnak, 1943. december végén elhangzott kijelentését: „a magyar kérdés, vagonkérdés”, azaz a felvidéki magyarság felszámolása csupán a vasúti marhaszállító kocsik számától függ.
A világosi fegyverletétel után száznegyven évvel megtörtént, egy több mint negyvenéves hatalmi közjátéknak, az orosz-szovjet hatalom vonzáskörébe tartozó kommunista rendszernek a bukása, ami a szövetségi államrendszerben szerveződő csehszlovák államban köszöntött a korábbi észak-magyarországi, most felvidékinek vagy szlovákiainak nevezett magyarokra.
A hatalomváltáskor, 1990 májusában a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság szlovákiai tagköztársaságának belügyminisztere, Vladimír Mečiar – aki ezt követően háromszor kormányfő is volt Szlovákiában – egy komáromi kihelyezett nyilvános kormányülésen nyíltan megfenyegette az ott, azaz Szlovákiában élő magyarokat, hogy a közkegyelem miatt szabaddá vált börtöncellákat egy-kettő be lehet népesíteni az elégedetlenkedő magyarokkal.
A magyarok az akkori Cseh-Szlovákiában azonban a rendszerváltozás kezdetén sem voltak elégedetlenebbek, mint a kommunista rendszerben, csupán – a változásnak köszönhetően – hangot adtak véleményüknek. Hozzá kell tenni, hogy ennek az akkori rendszerváltoztató hatalomnak volt egynéhány FMK-s magyar részvevője is, akik azonban – híven követve kommunista elődeiket– nem siettek tiltakozni kormányuk belügyminiszterének kijelentése miatt.
Ugyanebben az időben kezdődött a már korábban, az 1980-as évek óta a kommunista államrendőrség tudtával szerveződő szlovák újfasiszták csoportjainak tüntetése a szlovák nyelv használatának kizárólagos bevezetéséért. Soraikban feltűnt egy széparcú fiúcska is, Marek Maďarič, aki 2006-ban Szlovákia kultuszminisztere lett, a legújabb nyelvtörvény beterjesztője.
A rendszerváltó szlovákiai államhatalom 1990 tavaszán és nyarán nem tudott mit kezdeni a szlovák nyelv kizárólagos használatáért tüntetőkkel, de tudatosította, hogy valamit tennie kell a felkorbácsolt, soviniszta hatás alatt álló közvélemény megnyugtatására. A rendszerváltó hatalom képviselői nem értették, mi a különbség az államnyelv és a közhivatalok nyelvhasználata között. Amikor rádöbbentek, hogy az államnyelv csupán deklaratív lehet, az állam felségterületén használt honos nyelveket kellene ennek tekinteni, már késő volt. Az 1990 őszén elfogadott, a magyar nyelvet megalázó, de a kormánypártok és a magyarok egy része által is, a kisebbik rossz elve szerint támogatott hivatali nyelvhasználati törvényt, a szélsőségesek által befolyásolt közvélemény már elutasította, noha vezérük, az akkori miniszterelnök, ezt az első nyelvtörvényt a védelmébe vette, hogy következő miniszterelnökösködése idején ettől egy sokkal rosszabbat, az újfasiszták szájíze szerinti javaslatot terjesszen elő.
Felvetődik a kérdés: miért nevezem fasisztának azokat, akik a szlovák nyelvért tüntettek?
Nem azért nevezem őket annak, hogy az anyanyelvük védelmére szervezkedtek, hanem amiatt tartom őket fasisztának, mert ezt a kizárólagosság jegyében tették. Minden nemzeti, vagy akár nem nemzeti kizárólagosság a fasizmusba torkollik, ha nem állják útját, vagy ha mellé szegődik a hivatalos hatalom. A XVIII. század fordulójának szellemiségét megjelenítő színpadi alak, Nicolas Chauvin közkatona, akinek elfogult és korlátolt rajongása Napóleon iránt megszülte a sovinizmus fogalmát, amely később magatartássá, majd a Duce jóvoltából primitív hatalmi eszközzé, később eszmévé – fasizmussá – tökéletesedett. Ennek a szelleme támadt föl ismét, ezúttal Szlovákiában.
A nyelvi kizárólagosság, vagy másként: a nyelvi imperializmus a kulturális fasizmus legjellegzetesebb megjelenésének tekinthető. A nyelvrendőrség, a nyelvhasználati kihágásokért kiszabott büntetések erről szólnak – az államhatalom identitást tipró diktátumáról.
A szlovákiai nyelvtörvényeknek van néhány szomorú, de jellegzetes előzménye is, 1945-ből, amikor elegendő volt, hogy lakossági feljelentés alapján azokkal szemben, akik otthon, családi körben magyarul beszéltek, eljárást lehetett indítani, ami akár a polgárjogok megvonásához, és vagyonelkobzáshoz is vezethetett.
Az Európai Unió szempontjából nézve ez az ügy sajnálatos, de évtizedekkel feledésbe merülő eseményt jelent. A mi szempontunkból azonban tragikus, hogy az Európai Unió egyik tagállamában, Szlovákiában találkozunk ismét a fasizmusnak ezzel a jelenségével. De nem véletlen, mert ennek államelméleti és jogi keretét nem csupán a második világháború utáni Csehszlovákiának, mint tisztán szláv államnak a fajelmélettel fertőzött elképzelése alapozta meg, hanem legújabban 1992-ben, a Szlovák Függetlenségi Nyilatkozat majd pár hét múlva a ma is érvényes szlovák alkotmány. Mindkettő ugyanis kinyilvánította az etnikai elvű nemzetállam megteremtését, és az ebben a szellemben megfogalmazott alkotmány ma is érvényes.
A mai Szlovákia állami létét megalapozó két közjogi okmány egyről szól: a nemzet etnikai és hatalmi kizárólagosságáról.
Ezt az alkotmányos elvet törvényesítette 1995-ben az államnyelvről szóló törvény, ennek jegyében született meg Szlovákia demokratikusnak minősített közigazgatási törvénycsomagja 2000 és 2002 között, aminek következtében egyre inkább kiszorítható és ki is szorul a területi közigazgatásból a szlovákiai magyarság. Ennek a jegyében alkotja meg folyamatosan a parlamenti többség a közoktatási törvényeket, amelyek által rendszeresen veszélybe kerül a magyar nyelvű oktatás. És eszerint fogadta el a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2009 júniusának végén az államnyelvről szóló törvény szigorított módosítását, aminek a legelvetemültebb rendelete a beteg és az orvos, illetve a beteg és a betegellátó intézetek alkalmazottai közötti nyelvhasználat szabályozására vonatkozik. Egy rendelőintézetben a magyar beteg, a magyar orvos és a magyar ápolónő nem beszélhetnek magyarul, ha a településen a magyarok aránya nem haladja meg a húsz százalékot. Ez épp ésszel felfoghatatlan.
Helyzettel, jelenséggel vagy folyamattal szembesülünk?
Ha helyzetnek, vagy törvényalkotási rövidzárlatnak tekintjük, akkor rövid távú megoldásokat lehet és kell keresni. Ilyenek a tiltakozások, diplomáciai lépések, nemzetközi szervezetek beavatkozásai.
Ha jelenségként kezeljük, akkor társadalmi kórról kell beszélnünk, ami nem alulról terjed. A szlovák nemzet egy jelentős részét magyarellenessé a hatalmi politika tette, amikor 1920 legelején kiderült, hogy az akkori szlovák hatalmi elitnek nemzethatalmi törekvéseit illetően nincs társadalmi támogatottsága. Ez azonban lehet akár ismétlődő jelenség is, de a 2000. év elején fordítottan: egy szlovák politikai erő, ha nem eléggé magyarellenes, nem kap elegendő támogatást hatalmi elképzeléseinek valóra váltásához. Ebben az esetben a hatalmi elit összetételének, szerkezetének, érdekérvényesítési taktikájának vagy céljainak befolyásolására, átalakítására kell és lehet törekedni. Ennek1996-tól vannak romániai, szerbiai és szlovákiai példái.
Ha folyamatról, azaz szakadatlanul ismétlődő helyzetről vagy hosszú távon megnyilvánuló jelenségről van szó, akkor is, ha a többségi hatalmi elit érdekérvényesítési taktikája időnként számunkra kedvezően változik, akkor ezt az állapotot magyar nemzetstratégiai kérdésként kell kezelni, mert az egész nemzetet érintő következményeivel kell számolni.
Elgondolkodtató, hogy a diverzitás, azaz a sokféleség mentén egységesülő Európában a politikai többpártiság érzékeny betartása mellett teret kaphat az etnikai jellegű totalitarizmus. Példa erre a szlovákiai nyelvtörvény. De az is elgondolkodtató, hogy az Európai Unió távol tartja magát az 1957 előtt keletkezett vitás kérdésektől. Ebbe az időtérbe azonban beleesik az összes, határon átívelő magyarkérdés, és ott gyökerezik minden mai gondunk és bajunk is.
Valamikor, a rendszerváltozás előtti időben az akkori nem hivatalos ellenzéknek volt egy irányadó jelszava: amennyiben az emberi jogokat akár csak egy helyen is megsértik, akkor bárhol a világon megsérthetik. Megítélésem szerint a Magyarország államhatárán túl élő Kárpát-medencei magyarság, valamint a csángók helyzete ebbe a megítélésbe esik.
Jelenleg Szlovákia a kísérleti laboratórium. Ha elviseljük mindazt, amit a szlovák nemzeti-szocialista kormány elkövet rajtunk, akkor ugyanezt rá lehet majd erőszakolni a többi elszakított magyar közösségre is.
Ha cselekszünk, eszerint cselekedjünk!
Forrás: www.duray.sk
