Az EBESZ kisebbségi főbiztosa, Knut Vollebaek újfent tiszteletét tette nálunk, elvégre nem elegendő kisebbségi főbiztosnak lenni, hanem annak is kell látszani…
Azt nyilván senki sem várta a norvég diplomatától, hogy a viking ősök haragjával kapja le a szlovák felet a tíz körméről az Európa szégyenének tekinthető szájkosártörvény miatt, azonban e kétnapos hakni tartalmát tekintve alighanem mindenki jobban járt volna, ha otthon marad a hivatalában és magára zárja az iroda ajtaját. A folyamatos, következmények nélküli üres beszéddel ugyanis már bőségesen tele van a padlás, de az egész ház is. Bármennyire is gusztustalan tud lenni a diplomácia világában elfogadottá tett álszent finomkodás, azért nyilván a határozottság ott sem hátrány, s legfőképpen nem azonos a bunkósággal. Ergo a semmitmondó, agyon ismételt frázisok helyett talán inkább valamiféle határozott álláspontot kéne kialakítani és képviselni Európa részéről (beleértve az EBESZ-t is) a szlovák nyelvtörvénnyel szemben. S nem azon okoskodni, hogy ez az adott konkrét szlovák belső törvény mennyire egyezik, vagy ellentétes a nemzetközi írott jog betűjével. Hanem, hogy a 21. században, az Európai Unióban mennyiben van helye egy ilyen jellegű, alapvetően rosszindulatú, diszkriminatív, kisebbségellenes törvényhozási produktumnak – s mennyire van helye egy ilyen törvényt megalkotó, azt az utolsó leheletéig, mindenféle hazugsággal és módszerrel védő államnak ebben a közösségben?
Arról beszélni, hogy a jelenlegi szlovák nyelvtörvény nem ellentétes a nemzetközi joggal, egy olcsó szemfényvesztő trükk, amely persze nyilván sokakat kielégít és megnyugtat. Csakhogy nem kell ahhoz képzett nemzetközi jogásznak lennie az embernek, hogy belássa: a nemzetközi jogban is igencsak girbe-gurbák azok a paragrafusok, s hogy mi tekinthető vele ellentétesnek, az erősen nézőpont kérdése.
Nagyon álszent és félrevezető tehát (és ez lényeges) az írott nemzetközi joggal előhozakodni, ennél jóval magasabb szintű problémáról van ugyanis szó. Mert az, hogy valami adott esetben (s nem biztos hogy a nyelvtörvény esetében!) egyezik egy jogi norma szövegével, még távolról sem jelenti azt, hogy rendelkezik a törvényesség kritériumaival. A jogban ugyanis benne kell, hogy foglaltassék az erkölcs, éspedig mint alapvető alkotóelem. Enélkül a jog csupán egy élettelen eszköztár a hatalmat gyakorlók kezében, az ő korlátlan akaratuknak kiszolgáltatva.
Egy adott jogi normánál tehát meg kell vizsgálni ezt az erkölcsi tartalmat – sőt, ezt kell igazából először megnézni, s nem a formát, a jogrendben elfoglalt helyét, a „szabályszerűségét” – s ha ennek hiányát tapasztaljuk, akkor onnantól kezdve nem csak jogunk, de kötelességünk is a vele szemben való fellépés (tehát minimum az alkalmazásának megakadályozása). A büntetőjogból ismert, sokat vitatott és ugyanakkor sokat magasztalt Radbruch-formulát hívhatjuk segítségül, amely ezt mondja ki: „a pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ér el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia”.
Az igazságosság eme követelményét – s a fent hivatkozott formulát – annak idején már sikerrel alkalmazták a nürnbergi ítélkezés (és az ítéletek) alátámasztására. Akkor az emberiség elleni bűnöket elkövetők felelősségre vonása volt a cél – annak ellenére, hogy a vádlottak az írott jognak megfelelően jártak el.
Az igazságosságot azonban most is – mindig – keresnünk kell, nem a felelősségre vonás céljából, hanem éppen annak megakadályozása érdekében, hogy a huszadik század embertelenségei megismédlődhessenek. A vér nélküli genocídiumot kell megakadályoznunk, amelyet a szlovák hatalom indított és folytat a felvidéki magyar közösséggel szemben. Alattomos, sunyi, csendes módszerekkel, amelyek nem elsősorban fizikai létében igyekeznek megsemmisíteni a közösséget, hanem kultúrájában, nyelvében, szellemi értékeiben. De az eredmény végtére is ugyanaz.
E módszerek-eszközök közé tartozik (számos egyéb mellett) a szlovák nyelvtörvény is, amely a jog és a törvényesség hamis látszatába csomagolva szolgálja ezt az aljas célt: a felvidéki magyarság felszámolását.
Aki tehát e normákat, törvényeket (a vér nélküli genocídium apró segédeszközeit) akképen tudja csak szemlélni, hogy azok megfelelnek-e a pozitív, írott jognak, cinkosaivá válnak ennek a csendes népirtásnak, ami a szemünk előtt zajlik. Az EBESZ kisebbségi főbiztosa is cinkosa ezeknek az aljas szlovák törekvéseknek, amikor a lényeg helyett a nemzetközi jognak való megfelelésről elmélkedik, amikor konkrét, határozott elvárások megfogalmazása helyett mindkét fél fülébe azt súgja, amit azok hallani szeretnek, szüntelen mosolygás közepette.
Európa ismét magunkra hagyott bennünket – csak mi ne hagyjuk el magunkat…
Szűcs Dániel, Felvidék Ma
