Hasonló politikai és gazdasági mozgatórugók befolyásolták(ják) az elmúlt 20 esztendőben a felvidéki magyar politikusok hazai médiák által történő beskatulyázását is. Szinte sportot űzve lehetetlenítették el a leginkább gondolkodó, otthon és külföldön bátran véleményt nyilvánító és politológilag legfelkészültebb politikusainkat azzal, hogy fokozatosan a radikalizmus és a „szélsőséges“ autonómiatörekvés skatulyájába száműzték őket.
A kilencvenes évek első felében a legnépszerűbb és legkövetkezetesebb felvidéki magyar politikus Duray Miklós volt nemcsak amiatt, hogy a szocializmus éveiben bátor kiállása miatt meghurcolták, bíróság elé állították, hanem elsősorban azért, mert széles látókörrel rendelkezett, ismerte a demokratikus európai nemzetekben élő kisebbségek autonómiarendszereit, autonómiatörekvéseit, az általa irányított Együttélés politikai mozgalom a szlovákiai magyarság legnépszerűbb pártja volt, tehát Duray elismertsége és tekintélye odahaza, valmint külföldön is rendkívül kényelmetlen volt a szlovák politikai hatalom számára. Egyszerű volt a recept: Durayra rá kell sütni a radikalizmus, a nacionalizmus és a közveszélyesség bélyegét, hogy nem hajlandó együttműködni a szlovák politikusokkal, és hogy mennyire ártalmas nemcsak a szlovákság, hanem mindenekelőtt a hazai magyarság számára, és azokká válnak követői is. De ez még kevés volt, ki kellett találni, fel kellett futtatni vele szemben egy kevésbé tájékozott, külföldön kevésbé ismert, kevésbé elvhű, de simulékony, elfogadható és kezelhető hazai magyart. Így jött a képbe a populista attitűdöktől nem mentes, kompromisszumokra hajló Bugár Béla, aki kedvező hátszélben rövid idő alatt úgy felfuttatta önmagát és pártját, az MKDM-t is, hogy 1998-ban a hármas pártfúzióban már ö diktálta a feltételeket. És a hazai sajtó (magyar is) asszisztált: a radikalista skatulyába csomagolt Durayval szemben az elfogadható, mosolygós Bugár – (jövő)képhez. És ne feledkezzünk meg a Mečiar-korszak magyarüldözéséről sem. A felvidéki magyar ember 1998-ban Mečiar után elérhetőnek vélt nyugalmat és nem bizonytalan kimenetelű autonómiaharcot akart. Mindez zajtalanul működött a forgatókönyv szerint 2006-ig, aztán jött Fico, és ment Bugár 2007-ben az MKP éléről. És jött Csáky Pál, az intellektuális, felkészült és tisztességes politikus. A kérdés csak az volt, hogy a bevált receptet kell-e alkalmazni vagy valami mást. A politikai helyzet annyiban megegyezett az előző korszakéval, hogy a szlovákiai magyarság éppúgy molesztáltatásban élt, mint Mečiar alatt, de most Fico kreált törvényekkel is biztosította a megfélemlítésünket. El kell hitetnie tehát a médiáknak, hogy most Csáky lépett Duray helyébe, ő a nyughatatlan, autonomista forradalmár, Orbán-bérenc, miatta van a nagy baj, a másik oldalon viszont a jól bevált Bugár Béla újra lehet a megbékélést hirdető megváltó. Csak más módon, mivel az MKP élére kétséges a visszatérése, ha a párt sikeres lesz a parlamenti választásokon, sőt szükség is lehet rá a kormányalakításnál bármelyik oldalon. Ezért ki kell találni Bugárnak egy új pártot, ami már programjában is a szlovák-magyar együttműködés pártja, és ez milyen szépen hangzik a Fico korszakban sínylődött magyarok fülében! Vagyis Bugár először fúzióval (MKDM, MPP, Együttélés), másodszor pedig pártszakítással (MKP, Most-Híd) került a hatalomra, valamint a médiák támogatásával, és a médiákat (is) irányító gazdasági obbicsoportok támogatásával.
Mi meg hittünk a médiaskatulyának: a „radikalista“ Duraynak és Csákynak nem, a „megbékélést hirdető“ Bugárnak igen! És hogy ez így kinek jó?
Száraz Dénes, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”26382″}
