Mondjon bárki bármit, a lényeget tekintve nem sokat változik a világ. Száz évvel ezelőtt még Prágában kiáltotta a földhözragadt csehek, a pepíkek megtestesítője, bizonyos Švejk úr, hogy „Na Bělehrad!”, ma Pozsonyban, annak is provincionális várhegyén kiáltja 150 képviselő, hogy „Na Budapešť!” Szomorú.
Most sokan azon vitatkoznak, siker-e vagy visszalépés a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény elfogadása. Nem hiszem, hogy ez lenne az alapkérdés. A kisebbségi nyelvhasználatnak van – mondjuk – harminc fontos eleme. Abból 5-6-ban enyhe előrelépés történt, ugyanennyiben pedig némi visszalépés. Ha majd lecsendesedik a dolog és jobban megnézzük, hol vagyunk, rájövünk, hogy lényegében ugyanott. A vicc az, hogy a Most-Híd néhány képviselőjét hallgatva olyan benyomása van az embernek, hogy ezek az urak nem ismerték az eddigi törvényeket. Lehet majd magyarul is beszélni az önkormányzati üléseken is, mondják – eddig is lehetett. Ha van partnere, beszélhet magyarul az egészségügyi szolgáltatások terén, használhatják a magyar nyelvet a helyi közigazgatásban, a tűzoltók, községi rendőrök egymás közti kommunikációjában – eddig is lehetett. Kétnyelvű feliratok jelenhetnek meg – eddig is megjelenhettek.
A probléma gyökere eddig sem a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvényekben volt – hanem a bigott államnyelvről szóló törvény rendelkezéseiben. Azt pedig tavaly novemberben csúnyán elszúrták – a Most-Híd képviselőinek szavazataival. Aki egy picit képes szakmailag is megvizsgálni a dolgot, látnia kell: a kisebbségi nyelvek használatát bármely téren megengedő kitétel csupán csak reagálás az államnyelvtörvény botor tiltásaira.
Majd a büntetések segítenek – mondják néhányan. Meglátjuk. Ez fegyver – de kétélű. El tud valaki képzelni egy ilyen politikai reprezentáció mellett, egy ennyire magyarellenesre hangolható társadalomban olyan helyzetet, hogy az illetékes hivatal tömegesen ró ki majd büntetéseket azért, mert sokan nem használják a magyar nyelvet ott, ahol azt használni kellene? Idő kérdése, hogy ebből újra téma lesz, s az eredmény: vagy leállítják ezt, vagy elkezdik tömegesen kiróni a büntetéseket az államnyelvről szóló törvény alapján is – a magyarok ellen. Szlovákokat büntetnek a magyar nyelv nem használatáért, magyarokat pedig nem fognak? Érdekes helyzetek alakulhatnak majd ki. Magam nem hiszem, hogy a büntetések útja a helyes út, inkább pozitív stimulációt lehetne keresni.
Van, aki azt mondja, hogy a Most-Hídnak volt fontos, hogy a sorozatos fiaskók után valamilyen nyelvhasználati törvényt elfogadjon a parlament. Bármilyet, csak beszélni lehessen róla. Én úgy gondolom, hogy ez pontatlan megfogalmazás. A Mostot elnézve szerintem nem nekik, a csapatnak volt ez fontos, hanem néhány vezetőjüknek. A jövőbeli demagóg kommunikáció miatt. A partnereik pontosan tudták ezt. Játszottak is velük derekasan, mint macska az egérrel. Ameddig ugyanis a partner nem hiszi el, hogy a Most-Híd komolyan gondolja a kormányból való esetleges kilépést, addig csak mosolyog az ilyen témájú retorikán. Márpedig Pozsonyban mindenki tudja, hogy a Most-Híd lenne az utolsó, amely elhagyná ezt a kormányt. Az egyéb – számukra fontosabb – érdekek miatt. S egyébként is: hiteles egy olyan politikai szubjektum ágálása a nyelvi jogok használatára és az identitás vállalására, amely azzal az üzenettel kezdte politikai tevékenységét, hogy „mindegy, milyen az orvos, a tanító stb. nemzetisége”?
A helyzet azonban rosszabb: cinikus politikai egyezség született. Ez a hét a szlovák parlamentben ugyanis lényegében arról szólt, hogy a szlovákiai magyarokat még jobban el kell idegeníteni Magyarországtól. Durvább módszerekkel ( lásd: ellenzék), vagy finomabban ( lásd: kormánykoalíció). A tavalyi magyarellenes államnyelvi törvény után a Most-Híd most is megszavazta a magyar alkotmánnyal kapcsolatos provincionális parlamenti nyilatkozatot.
Szerintem magát magyarnak valló képviselőnek egy ilyen helyzetben minimum tartózkodnia illett volna. Nincs Európában még egy olyan parlament, amely a szomszéd ország alkotmányának elfogadásakor így reagálna. Ezt már a Balkánon sem csinálják. Nem a dokumentum tartalma a meghatározó – az sem mellékes, persze -, de sokkal fontosabb jelzés az elfogadás ténye. Cinikus játék ez az egész, amelyben a legperverzebb elem, hogy a szlovákiai magyar közösséget egy zsák körtének tartják. Az elfogadott nyiltkozatban megemlítik, hogy a szlovákiai magyarokkal mindent meg lehet tenni, az itteni magyarok lojalitásának nagyra értékelésével akarnak pofont adni Budapestnek. „Ezek a magyarok a mi tulajdonunk” – akarják ezzel a primitív lépéssel üzenni.
Megtehetik – mert a mi önbecsülésünk bizony csökkenőfélben van. A kilencvenes évek első felében a felmérések szerint kevés szlovákiai magyar volt büszke Szlovákiára, mint hazájára. A második Dzurinda-kormány idején ez az arány megnőtt – joggal. A döbbenet azonban ott van, hogy a Fico-kormány idején még ettől is magasabbra nőtt az ilyen véleményt vallók aránya – ha hihetünk a Szlovák Tudományos Akadémia szociológusainak. Ez bizony nem más, mint a hírhedt stockholmi szindróma kristályos megnyilvánulása a szlovákiai magyarok körében – s ezt nemcsak lobogtatni lehet, de ez arra is bátorítja a szlovák politikát, hogy itt messzebbre is elmehet. Ezek megelégszenek a morzsákkal is.
Nincs a NATO-ban és az EU-ban még egy olyan ország, amely annyira mélyen ellenséget látna szomszédjában, mint Szlovákia egyes politikusai. S még csak annyi önkontrolljuk sincs, hogy le ne csússzanak a legmélyebb primitivizmusba. A magyar nagykövet kifütyülése a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadásakor minősíthetetlen viselkedés – s bizony, nagyon sok mindenről árulkodik. Megjegyzem: teljesen normális, hogy nagykövetségek képviselői részt vesznek fontos nyilvános politikai vagy jogi aktusokon. Az amerikai, de a brit és a francia nagykövetség munkatársai is elmennek akár fontosabb bírósági tárgyalásokra is, hogy ne csak az eredményről tájékozódjanak, de a folyamat tartalmáról és hangulatáról is. A múlt héten, a főügyész-választáskor is jelen voltak a szlovák parlamentben az amerikai és legalább hét EU-s ország nagykövetségének képviselői.
Előre mentünk vagy visszacsúsztunk tehát magyar ügyekben az elmúlt parlamenti héten? A Magyarországgal kapcsolatos határozat elfogadását is látva attól tartok, inkább az utóbbi. Bár az is érződik, hogy a szlovák-magyar meccsben a nagy összeütközés ősszel valószínűsíthető.
Csáky Pál