Manapság elég sokat beszélünk az 1989-es bársonyos forradalomról, annál kevesebb szó esik viszont egy másikról, az 1968-asról.
Igaz, ez nem nevezhető bársonyosnak, hiszen a bontakozó demokráciát és a másképp gondolkodást orosz tankokkal, meg az úgynevezett „baráti országok” hadseregeivel tiportatták a sárba. Csehszlovákiában így lassan elkezdődtek a tisztogatások, beindult a gyors és kíméletlen „konszolidáció”.
Én ekkor az Ipolysági Magyar Gimnázium (Általános Középiskola) harmadikos diákja voltam. Talán a már említett szabadabb és nyitottabb gondolkodásnak, az újabb lehetőségeknek is köszönhetően, amikor 1966-ban az iskola diákja lettem, már működtek itt a humán osztályok, melyekben oktatták az angolt és a filozófiát, és kötelező volt a történelmi érettségi. Én a kötelező érettségi tárgyakon kívül angolból és filozófiából is érettségi vizsgát tettem.
Középiskolai tanulmányaim után a Nyitrai Tanárképző Főiskolára (régi nevén Pedagógia Fakultás), a mai Konstantin Filozófus Egyetem elődjére kerültem, az akkor indított új szakra, az angolra. A tisztogatások azonban ide is begyűrűztek, és a kar közkedvelt dékánját, Pastier professzort is menesztették állásából. Helyére egy ruszista tanárt neveztek ki, aki nem igen volt nagy híve a nyugati nyitásnak. A karon önálló angol tanszék sem volt, hanem ilyen néven futott az egész: Orosz és Nyugati Nyelvek (német, angol) Tanszéke.
A tanszékvezető természetesen orosz szakos volt, a másik két szaknak csak vezető tanára lehetett. Még egy dolgot el kell mondanom, hogy jobban érzékeltessem a dékán hozzáállását a nyugati nyelvek tanításához. Nem tudom, honnan ismerhetett minket, de mikor elment mellettünk az intézmény folyosóján, legtöbbször megjegyezte, hogy ezek a „západkári”, azaz nyugatosok „jól” néznek ki. A csoport négy fiútagjának ugyanis a szokottnál hosszabb haja volt, és valószínűleg ez nem tetszett neki. Végül azonban valamennyien megszereztük a magyar-angol szakos tanári diplomát.
Végzéskor vezető tanárnőnk, Maliková asszony felhívta figyelmünket rá, hogy nem lesz könnyű dolgunk az angol oktatásával, mert nem ezt fogják támogatni a legtöbb helyen. Nekem sem volt vele szerencsém az első években. Főleg csak magyart taníthattam, és melléje kaptam néhány órát olyan tárgyakból, melyek közül egyik sem volt a második szakom.
Hosszú évek után sikerült meggyőznöm az igazgatót, hogy vezessük be az angolt, s legalább a nem kötelező tárgyak órakeretéből adjon nekem néhányat. Így kaptam két órát, annak keretén belül voltam kénytelen a közel harminc gyereket oktatni. Ezek az egész felsőtagozatból verbuválódtak, és mindenki kezdő volt e tekintetben. Viszont könyveink sem voltak, így magam gépeltem hetente a tananyagot hártyapapírra, a szövegeket legalább hétszer, hogy olvashatók legyenek az indigós példányok is.
Mikor kértem főnökömet, hogy rendeljen már tankönyveket, azt a választ kaptam, hogy itt a német könyvek, azok sincsenek kihasználva. Mondtam erre, hogy én azokat angolra nem használhatom, de hajthatatlan volt. Aztán két év múlva, miután nem sikerült kezdeményezésemet dugába dönteni, megrendelte a könyveket is.
Mivel egyre több diákom volt a különböző osztályokból, már elképzelhetetlennek tartottam, hogy valamennyit két óra keretén belül egy csoportban oktassam. Aztán kaptam még újabb két órát, s így már valamivel jobb volt a helyzet. Persze, azt is hozzá kell tennem, hogy ezeket az órákat csak késő délután tudtam megtartani, s a kollektívából is akadt néhány tag, aki mindig nekirugaszkodott ama magyarázgatásnak, hogy minek itt az angol, hiszen van a gyerekeknek már így is mit csinálni a szlovákkal és az orosszal. Én mindig csak azt válaszoltam, sosem lehet tudni, mikor változnak a dolgok, és mikor lehet szükségük eme nyelvre is.
Azt hiszem, nem ártottunk az angol nyelv korai bevezetésével, hiszen sok diákunk ment például az ipolysági gimnáziumba, ahol tovább gyarapíthatták angol nyelvi ismereteiket. Sokan a főiskolákon, egyetemeken is nagy hasznát vehették ennek: előnyben voltak sok társukkal szemben, nyelvvizsgát tettek angolból is.
