Minden hírérzékeny ember megfigyelhette, hogy a hivatalos Szlovákia felől csökkentek a durván vagy nyíltan magyarellenes lépések. Elkönyveltük ezt a felélénkülő visegrádi együttműködésnek, az európai térben egyedül járható együttműködés kényszerének, vagy a magyar szavazatokra való ácsingózásnak…
A szlovák belpolitika csúcsain kialakult olvadást sajnos nem követte az áttörés. A Beneš dekrétumok ügye nem mozdult előre. Esterházy Jánosról beszélni ugyan már lehet, de rehabilitációjára továbbra sem nyílik meg az út. Nincs változás a kettős állampolgárságot tiltó rendelkezések értelmetlenségében, és nem halad a kétnyelvűség sem. A kisiskolák ugyan megkapták a szükséges mentőövet, de hosszabb távon sorsuk továbbra is bizonytalan.
Ezért nem csoda, hogy nemcsak az MKP politikusai nem hisznek a fenti változások őszinteségében, hanem a pártpolitikától távolabb álló felvidéki magyar is kétkedve fogadja a szlovák-magyar összeborulásra utaló mondatokat.
A fentiek fényében meglepetést jelent, hogy a Slovenské pohlady megjelentette Anton Hykisch cikkét, amely Csöndesen és közelebb címen a Charta XXI honlapján már magyarul is olvasható.
Hykisch személyiségét ismerve az írás őszintesége nem vonható kétségbe. Nem hirtelen politikai felindulásból elkövetett látványbarátkozásból fakad, hanem két egymásra utalt és közös történelemmel rendelkező nép közötti – a címben is kifejezett – csöndes közeledésén örvendezik. Mindarról szól, amit a mögöttünk hagyott kétszáz évben megtagadtunk.
Aki elolvassa a cikket, abban egyértelműen megszületik az igény: ez az írás nem maradhat válasz nélkül magyar részről sem. Minél erőteljesebb a válasz, annál jobb.
És ez az a pont, ahol a magyarországi magyar elbizonytalanodik. A Slovenské pohľady, amelynek júniusi számában a Hykisch cikk megjelent, a Matica slovenská kulturális lapja. A Matica finoman szólva nem tekinthető magyar-barát szervezetnek. Ha Budapesten egy a Matica kezében lévő lap cikke felett örvendezünk, nem hagyjuk cserben éppen azokat, akikkel az egy nemzethez tartozásunkat, a határmódosítás nélküli egyesítést oly lelkesen kimondtuk? Jöhet-e valami jó a Maticától? – kérdezzük mai Nátánáelként.
A bibliai példánál maradva Miroslav Kusý személyében ráakadunk a magunk Fülöpjére. „Jöjj, nézd meg!” Andrej Danko SNS elnökként a Heti Válasz cikke szerint felismerte, hogy a magyarellenességre épített politika kevés. Rájött: alapjaiban kell átalakulnia a pártjának. A fordulatot sokaknak talán meglepetésre, Kusý professzorral készítette elő.
Miroslav Kusý viszont nekünk is garancia. Annak idején volt mersze szembeszállni a kommunizmussal. A vesztét érző rezsim még 1989-ben is börtönbe zárta, ahonnan a bársonyos forradalom révén szabadult. Miroslav Kusý szerint
Az autonómia iránti igények nem jelentenek szakadárságot: az egyetlen lehetséges választ jelentik a nemzetállam fogalmára.
Azt is ki merte mondani, hogy a magyarok „1993. január 1-jétől csak albérlők ebben az országban, s ezt minden úton-módon a tudtukra is adják: a helynévtáblákról és a megjelölésekről, a családi és az utónevekről veszekednek velük, alternatív iskolákat kényszerítenek rájuk, lényegesen csökkentik kulturális egyesületeik, újságjaik és folyóirataik állami támogatását.”
Nos, ha ez az ember képes volt felvállalni a Szlovák Nemzeti Párt szelídítését, akkor talán többről van szó, mint pillanatnyi taktikai fordulatról. Persze, a Matica és az SNS nem azonosak, de annak is sokat kellene izzadnia, aki bebizonyítaná, hogy függetlenek egymástól. Az SNS magyarellenességének fékezése tehát nem Bugár Béla mosolyából, hanem Miroslav Kusý éleslátásából és tisztességéből fakad. Lehetséges, hogy Anton Hykisch cikkének megjelenése a Matica lapjában ezt a fordulatot tükrözi?
A mai világban, amelyben jelentős erők a nemzetek uniformizálódását, a nemzeti karakterek elszürkítését akarják, mindenki, aki a nemzetekben értéket lát, szövetségese lehet egymásnak. A baj azokkal van, akik a nemzeti sikerüket más nemzetek elnyomásában látják. Pedig több mint száz éve megfogalmazta már Arnold Toynbee, hogy
A primitív népek kiirtják kisebbségeiket, a kulturált népek gyűjtik a kisebbségek elégedettségének jeleit.
Ezek szerint a politológus Kusý nemcsak néhány olyan tanácsot adott az SNS-nek, amellyel vissza tudott kerülni a parlamentbe, hanem arra vállalkozott, hogy egyfajta kulturális forradalomra vegye rá őket. Nem lesz könnyű. A múlt ismeretében természetes, hogy a még apró lépéseket is gyanakodva, hitetlenkedve fogadjuk.
Van azonban egy fogódzópont azok számára, akik reménykednek egy ilyen fordulatban. „A vallás tanításából az következik, hogy a nemzetek, népek, kultúrák sokasága az Isten akaratából van. A különböző népek és kultúrák sokaságában Isten ugyanúgy gyönyörködik, mint ahogy a füvek és állatfajok sokaságában. Affelé haladunk, hogy egy drappszínű emberiség lesz, ami angolul fog beszélni és megszűnnek a népek és a helyi kultúrák. Ezzel ellenszegülni az emberiség javát szolgálja.” Ezt mondta még 1986-ban egy interjúban Somogyi Győző festőművész.
Igaza van. De nem elég helyeselni, amit mond, hanem meg is kell érteni, ami ebből az állításból következik. Ez a szemlélet ugyanis nem tesz különbséget nemzet és nemzet között, azaz felismeri: mindegyik érték. Egyenrangúak.
Ezért egy nemzet sem nézheti le a másikat. Nekünk itt Közép-Európában ez nem egyszerű. Veszteségeinket, fájdalmainkat ugyanis gyakran a másik megvetésével kezeljük. Annál hangosabban, minél kevésbé van igazunk. Aki Isten akaratának tartja a maga nemzeti kultúrájának a létezését, isteni eredetűnek kell lássa a többiekét is. Keresztény és nemzeti ezáltal egymást kiegészítő fogalmak. Nem irányulnak senki ellen, sőt egységbe fogják az egyes önálló kultúrákat. Az SNS hagyományosan a keresztény értékekre támaszkodó párt volt. Amennyiben ez nem üres szólam, hanem élő valóság, akkor oldódhat a bizalmatlanság. Hiszen a Somogyi-féle drappszínű világban
még az SNS és aZ MKP is természetes szövetségesek (lehetnének).
Messzire szaladtam. Hiszen a magyar-szlovák közeledés Hykisch szerint is csöndes, szinte észrevétlen. Nem több halvány mécsvilágnál. De a pislákoló fényben egy ígéretes jövő képe sejlik. Az egymást megértő és elfogadó nemzeteké. Van ennél fontosabb a zivataros Köztes-Európánkban? Hosszú még az út. Fényévekre, mécsfényévekre vagyunk egymástól. De Hykisch szerint közeledünk. Hiszek neki.
