Február 9-én Nyitrán és Alsóbodokon is Esterházy Jánosra emlékeztek. Délelőtt Nyitrán tudományos konferencia zajlott, a Közép-európai dialógus című kötet szerzőit hallgatta meg a közönség, délután pedig Alsóbodokon az Esterházy János Emlékévben tervezett események előkészületeiről egyeztetett öt ország ötven képviselője. Egy szlovák történész elmondta, az álláspontja Esterházy hősiességének megítéléséről eltér a magyar történészekétől.
A nyitrai esemény előzménye, hogy az Élő Zoboralja Polgári Társulás három éve visegrádi szellemben szervezett Esterházy János életéről és munkásságáról konferenciát. A konferencia célja az álláspontok ütköztetése és közelítése volt magyar, szlovák, cseh és lengyel történészek részvételével. Tavaly szlovák-magyar kötetben jelent meg a konferencia anyaga Esterházy Jánosról a Közép-európai dialógus nevében címmel.
Az Esterházy János-emlékév és a kötet anyagának angol nyelvű megjelenése alkalmából 2017. február 9-én a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karán találkoztak ismét a kötet szerzői közül – Arkadiusz Adamczyk, Kiss Gy. Csaba, valamint Ferdinand Vrábel történész –, hogy folytassák a három éve megkezdett dialógust.
A kötet a konferencia anyagát tartalmazza (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
Zilizi Zoltán, a kötet összeállítója a konferencián elmondta: Esterházy János eltérően megítélt személyiség. Szlovákiai magyarként nem fogadta el Csehszlovákiát olyannak, amilyen az volt, így a vádpontok között szerepel az ország szétverése, de legföljebb mindössze epizódszerep tulajdonítható neki a folyamatban, ő inkább a szlovák-magyar kiegyezésen alapuló „visszatérést” kívánta. A régióban 1933-tól a német akarat érvényesült. A következő vád az antiszemitizmus, de tettei mást bizonyítanak: a próba idején emberek életét mentette és emberszeretetről tett tanúságot. Esterházy mindenképp megérdemelne egy új, tisztességesen lefolytatott bírósági eljárást. Az álláspontok közeledéséhez további kutatásokra, új forrásokra van szükség, de még ennél is fontosabb a szemléletváltás: keresni kell azt, ami összeköt, eljutni az én hősöm a te ellenségedtől az én hősöm a te barátod szemléletig.
A három évvel ezelőtti konferenciának fontos hozadéka volt visegrádi jellege – vallja Kiss Gy. Csaba. Jelentős eredmény, hogy a V4 mindegyik országának képviselője jelen volt és hiteles szakmai párbeszédre került sor. Szólt fontos örökségünkről, a közös emlékezethelyekről, melyeket a külön utakon induló nemzetté válás gyakran kisajátított. „A nyitrai tanácskozás alapján jutottam arra, hogy valójában Esterházy János alakját is közös emlékezethelynek tekinthetjük lengyel származása, csehszlovákiai, majd szlovákiai magyarként vállalt politikai szerepe okán. Nem vagyok pályájának sem kutatója, sem alapos ismerője. De épp a közös konferencia győzött meg arról, hogy a változó korszakok és ideológiák homlokzata alól közös munkával lehet rekonstruálni róla egy olyan képet, amely nyilvánvalóvá teszi a dilemmákat, nem fedezi el a különbségeket, de épp sokoldalúságával, árnyaltságával a kölcsönös megértés irányába mutat” – tette hozzá a művelődéstörténész.
Arkadiusz Adamczyk történész és Kiss Gy. Csaba művészettörténész (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
Arkadiusz Adamczyk történész, a lengyel Jan Kochanowski Egyetem tanára szerint Esterházy János példája is bizonyítja, hogy nem vagyunk felkészültek a közép-európai helyzetből. Esterházy életét nem lehet fekete-fehér, igen-nem kategóriában értékelni. Még kevésbé tartható, hogy míg az egyik fél hősnek látja, a másik árulónak tartja, a szélsőséges látásmódokból kell a középutat megtalálni. Miközben Esterházy János halálának 60. évfordulóján ismét találkozunk és beszélünk róla, a nemzeti kisebbségek létét, értékelését is újra kell gondolni. A történész szerint már az első világháborút követően kijelölt határok magukban hordozták a konfliktus kitörését és a Versailles-i szerződés, az akkori alkotmány és törvények által biztosított jogok betartására se ügyelt senki. Esterházy munkásságának értékelésénél ezeket a kérdéseket nem szabad és nem is lehet megkerülni.
A szlovák-magyar együttélés több, mint ezeréves. Szomszédok voltunk, vagyunk, leszünk, a történelmi Magyarországot együtt alkottuk – mondta bevezetőjében Ferdinand Vrábel történész, a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa. Üdvözölte, hogy az országok közötti viszony javult a 20 évvel ezelőtti mélyponthoz viszonyítva. Rámutatott, hogy kölcsönösen voltak negatív tapasztalatok. Szerinte, ha a szlovákok az 1861-es turócszentmártoni tanácskozáson megfogalmazott és kért önrendelkezési jogokat megkapják, Magyarország határai 1920-ban másképp alakultak volna.
Esterházy Jánossal kapcsolatban kifejtette, hogy ugyan a három évvel ezelőtti konferencia magával hozta a közeledést, még mindig vannak eltérő pontok a megítélésben. Elsőként tényként említette – Esterházy Lujza írására is hivatkozva, – hogy Esterházy János nem szavazott a zsidótörvényről, így nem is szavazhatott ellene. Cáfolta azt is, hogy a kommunista rendszer ítélte el Esterházy Jánost, akit az NKVD 1945-ben hurcolt el a Szovjetunióba. A bíróság 1947-ben ítélkezett, és igaz, hogy a politikus távollétében, de akkoriban ez elfogadott gyakorlat volt. A politikus kijelölt ügyvédje halasztást kért és új tanúkat is próbált bevonni az Esterházy család javaslatára, de ezt a bíróság nem vette figyelembe, és kollaborálás és hazaárulás címén ítélte végül el.
A találkozó résztvevői (Fotó: Tóth Klára/Felvidék.ma)
A szlovák történész szerint Esterházy a kor áldozata, 1946-47-ben az előző rendszer politikai elitje ítéltetett – Tiso, Tuka – és ebbe a csoportba sorolták Esterházy Jánost is, akinek munkássága és szerepvállalása még csak nem is hasonlítható a szlovák állam vezetőinek tevékenységéhez. Ferdinand Vrábel elmondta, hogy szerinte bár sosem lesz egységes álláspont Esterházy János ügyében magyarok és szlovákok között, de a jelenleginél sokkal kiegyensúlyozottabban kell hozzáállni az ő munkásságához és tevékenységéhez.
A konferencia előadóinak és hallgatóságának egy része ezután Alsóbodokra látogatott, ahol Paulisz Boldizsár vendégeként előbb megtekintették az épülő Esterházy kápolnát, majd öt országból mintegy ötven résztvevő – többen Esterházy János nevét viselő egyesületek képviselőiként, mások pedig Esterházy hagyatékát több évtizede odaadóan ápoló szervezetek nevében – arról beszélgettek, mit terveznek Esterházy János halálának 60. évfordulójára emlékezve. Hajtman Béla, a alsóbodoki magán szakközépiskola igazgatója köszöntötte a vendégeket és vezette a beszélgetést.
A beszámolók után vita bontakozott ki a Ferdinand Vrábel szlovák történész kijelentéseiről. Ladányi Lajos és Pék László kérdést intéztek hozzá, és a jelenlévő Ferdinand Vrábel megismételte állítását, hogy Esterházy János nem szavazott a zsidók deportálását elrendelő szlovák törvények ellen, és Esterházy Lujza visszaemlékezésére hivatkozott.
Molnár Imre és Dariusz Rogut az alsóbodoki találkozón, az asztalnál Istenes József építész (Fotó: Kalita Gábor)
Molnár Imrének köszönhetően a vita Alsóbodokon nem mérgesedett el, mert szelíd szavakkal javasolta, hogy Vrábel úr nézzen pontosabban utána, mi áll Esterházy Lujza visszaemlékezésében ezzel kapcsolatban. Másnap pedig a konferencia résztvevői Hajtman Bélától írásban megkapták az ide illő fejezetet:
„A megfélemlített szlovák kormány azonnal kidolgoztatott egy törvénytervezetet, amely elrendeli a zsidók deportálását a Reich munkatáboraiba. Ezt a tervezetet másnap szavazásra terjesztették elő a szlovák nemzetgyűlésen. János, mint a Magyar Párt egyetlen képviselője, jelen volt a tervezet felolvasásánál. A szavazást követő napon Sumbal professzor és első asszisztense újságot lobogtatva jöttek be klinikai szobámba és gratuláltak János bátorságához. Mert az újságokban ez állt; „A szlovák nemzetgyűlés összes képviselője megszavazta a zsidók deportálásáról szóló törvényt, egyedül a Magyar Párt képviselője, Esterházy János nem szavazta meg.” A náci sajtó tüzet okádott ellene. A „Völkischer Beobachter” óriási betűkkel hozta a hírt: Nur dér Herr Gráf stimmte nicht mit. (Csak a gróf úr nem szavazta meg.)
A nap folyamán aztán megtudtam, hogy János, miután kijelentette, hogy keresztény és demokrata lelkiismerete kategorikusan ellenzi a zsidók deportálását, tüntetően elhagyta az országgyűlési termet. A város magyar lakossága büszke volt vezetőjére. Egyikük elmondta nekem, hogy a Wehrmacht tisztjei, akiket visszataszítottak a nácik embertelen intézkedései, mély csodálatukat fejezték ki, mondván: „Esterházy János a legbátrabb ember Közép-Európában!” János másnap Újlakon beszámolt édesanyjának és nekem a történtekről. „Undorító volt!” – mondta. A nemzetgyűlés az itt élő zsidókat deportálásra ítélte. És a szörnyűség teteje az volt, hogy csupa fekete csuhás ült ott, a Szlovák Néppárt képviselői többsége ugyanis pap. Ők is Hitler bosszújától félve, mind megszavazták ezt a szörnyű törvényt. Ilyen mélyre tudta süllyeszteni Hitler rémuralma a kis népek felelőseit – még a papokat is – s mindezt félelemből, nehogy Szlovákia is Lengyelország sorsára jusson. „Nem lehet semmit sem tenni, hogy a zsidókat megmentsük a deportálástól? – kérdezte édesanyám. „Dehogynem – mondta János – segíteni akarom őket, hogy Magyarországra meneküljenek.” (Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen, Püski Kiadó, 1991, 121-122. o.)
Hajtman Béla iskolaigazgató és Morovics János professzor (Fotó: Kalita Gábor)
Pék László a küldeményre válaszolva írásban megfogalmazta véleményét, amelyet most mi is közlünk, mert jól tükrözi a konferencia hallgatóságának hozzáállását a vitához:
„Köszönöm a gyors reagálást és a Molnár Imre részéről kikeresett szövegrész elküldését! Esterházy Lujza könyvét felnyitva megtaláltam a mondatokat, melyek elégtételül és bizonyossággal szolgálhatnak számunkra a tegnapi fórumon elhangzott más vélemény elhangzása után. Esterházy János tevékenységének megítélése érdekében fontos lenne, ha a tényfeltárás, a tudományos kutatás a tisztázás igényével folytatódna a szlovák és a magyar történészek bevonásával. Mindnyájunkat megdöbbentett az is, hogy milyen körülmények között zajlott az Esterházy János sorsát megpecsételő bírósági tárgyalás. Azonban, hogy az adott borzalmas időszak, amikor mindez történt ezt produkálta, nem menthet fel egy történészt sem az alól, hogy féligazságokat mondjon ki, ködösítsen, bizonytalanná tegye, kétségekbe sodorja hallgatóit 70 évvel a történtek után.
Világosságot kell gyújtani a fejekben – gyertyával vagy fényszórókkal -, hogy az alapvető tények láthatóvá váljanak, hogy a kétségeket eloszlassuk, ahogyan ezt évtizedek óta Molnár Imre teszi. Bízunk benne, hogy a tegnapi összejövetelt szervező Zilizi Zoltán és társai személyében fiatal segítőkre és a nagyszámú résztvevő részéről további támogatókra találhat. Hét évtized után talán sikerül eljutni Esterházy János rehabilitációjáig, s tovább emberi, keresztény példájának felismeréséig és megbecsüléséig az eddig ódzkodó történészek, közösségek és intézmények részéről is. Mindez fontos lenne a felvidéki magyar közösség lelki, szellemi megerősödése és a közép-európai népek tisztánlátása és együttműködése érdekében. Nyitrán és Alsóbodokon jó volt látni az ez irányú igyekezetet és az elszántságot!”, írj Pék László sokunk nevében, összegezve, hogy a vélemények ütköztetése a tények ismerete nélkül méltatlan a történészi hivatáshoz.
