Kukorékolás helyett néha a tényeket sem ártana számba venni. Bugár Bélának, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Koalíció Pártja többszörös ex-elnökének meg különösképpen nem, hiszen csupán az emlékezetét kellene felfrissítenie. Akkor talán eszébe jutna, hogy a valaha vezetése alatt álló szlovákiai magyar párt – az Együttélés jogutódjaként – tagja volt az Európai (Őshonos) Nemzeti Kisebbségek Föderatív Uniójának – FUEN –, mely kimondottan a nemzeti kisebbségek érdekvédelmének páneurópai érvényesítése érdekében jött létre.
Így talán azon sem kellene meglepődnie, hogy a „bugártalanított” szlovákiai magyar párt – a Magyar Közösség Pártja – is tagja a FUEN-nek, amely a Minority SafePack európai uniós petícióját jegyzi.
Manipuláció és „kavargatás” meg MKP-gyalázás helyett meg azt is számba vehetné – s nem csupán Bugár, hanem napilapjának hidas ex-állami hivatalnok újságírói is –, hogy a Minority SafePack-petíció aláírásgyűjtését nem az MKP tologatta és tette megyei kampánytémává, hanem az hátráltatta, hogy a FUEN-nek pert kellett nyernie az európai bíróságon az Európai Bizottsággal szemben, mely az európai polgári kezdeményezést első lépésben nemes – vagy inkább arrogáns – egyszerűséggel elutasította arra hivatkozva, hogy az nem uniós hatáskör. Abban a perben az Európai Bizottság oldalán Szlovákia szintén alperes volt. Nem meglepő hát, hogy az Európai Bizottság aláírásgyűjtést ezt követően engedélyező határozata ellen pert indító Románia mellett Szlovákia újra beszállt a perbe – felperesként –, elvégre az őshonos nemzeti kisebbségek jogállása tekintetében mindkét ország szívesen hivatkozik a nem létező „európai standardokra”, melyeket kizárólag a saját kénye-kedve szerinti (mély)nemzeti „normáival” azonosít.
Az európai uniós tagállamokban élő őshonos népcsoportoknak éppen ebből van elege. Ezért akarnak jogbiztonságot (Safepack) teremteni, s erről szól a petíciójuk. Ha a kisebbségi népcsoportok jogait általánosan lefektető uniós „jogi aktus” – mert ez a végső cél – megszületik, akkor lesznek „európai standardok”, addig csak az Európa Tanács ajánlásai és kisebbségi keretegyezménye létezik, amit az Európai Unió nem emelt be a saját jogrendjébe, így a mindenkori többségi nemzetek önkényesen kezelik és figyelmen kívül hagyják. Az uniós jogállamban a jóindulat és méltányosság mindig az erősebb kutya érdekét tartja szem előtt. Szlovákiában is. Ezért lehet nagyképűen olyan mondatokkal kiállni a nagyérdemű elé, hogy: „A problémák azért oldódnak meg, mert tagjai vagyunk a kormánynak.” És ha nem vagyunk tagjai, akkor nekünk semmi nem jár? Csak nem Béla-kakas kukorékolása miatt kel fel a Nap?!
Elhiszem, hogy a szlovák kormánynak – benne elsősorban Béla-kakasnak – meglehetősen kellemetlen szembesülni azzal, hogy uniós tagállamok őshonos népcsoportjai követelnek maguknak jogokat uniós szinten, s meg is fogalmazzák, mit szeretnének, mert nem akarják beérni azzal, amit – Osztap Benderrel szólva – kékszegélyű kistányéron elébük tesznek. Az ugyanis csak arra elég, hogy eltüntessék őket. Van persze kisebbségünk soraiban is, aki az ilyen politikához örömmel asszisztál, sőt megpróbálja azt sikerként eladni, saját nélkülözhetetlenségének bizonyítékaként fitogtatni. De mindig kilóg a lópata… Jánosík-kosztüm nélkül is. Sőt egyre jobban, egyre többször, egyre szánalmasabban. Mert kinek is kellene a szlovák politikában ő, ha mi, minden körülmények közt magyarok nem lennénk?
Néha többet érne a hallgatás. Mert a megalkuvás az megalkuvás, a megalkuvó is megalkuvó. Akkor is, ha személyes dolgai olajozottan mennek. Akkor is, ha túlnő rajta és elméjén saját nagyságának, személyisége varázsának delíriuma. Az önkritikátlan nagyotmondás és eltévelyedettség engem még mindig meglep és megriaszt, s újra meg újra eszembe juttatja Déri Tibor Kiközösítő-jének Ambrus püspökét, aki álmatlan éjszakai óráin azon vívódik: vajon lépteit az Úr irányítja-e, vagy már ő irányítja a Teremtő lépteit is.
Minden bűnt Isten sem bocsát meg.
