Pozsony környékén, főleg a felső-csallóközi régióban és a Mátyusföld nyugati szegletében gyakran felmerül a kérdés: meddig tarthat még a beköltözési hullám, ki állíthatja meg a tendenciát, hogy az ország nagy része Nyugat-Szlovákiába költözik? Ez a probléma már nem csak a magyar települések vezetőit izgatja, mivel már nem csupán a nemzetiségi arányok felbomlásáról van szó.
Más országokban is bevett szokás, hogy a fővárosokba, nagyvárosokba tömegesen költöznek a vidéki emberek, Szlovákiában viszont a tendencia már-már veszélyessé vált.
Már az 1930-as években nagyon sokan költöztek Pozsonyba, elsősorban munkavállalás céljából, de a 21. század elejére olyan mértéket ölt az országon belüli költözés, hogy az ország egyes régiói szinte teljesen elnéptelenedtek, míg a nyugat-szlovákiai megyék túlnépesedtek. A települések pedig nem bírnak az emberáradattal, mert a lakossági szolgáltatásokat képtelenek ellátni, nincs megfelelő úthálózat, kevés az óvoda, iskola, orvos.
A megyei választások előtt a Pozsony megyei elnökjelöltek azzal kampányoltak, hogy az ideköltöző polgárokat „rákényszerítik” az átjelentkezésre, és ebből a településeknek hasznuk lesz, meg persze a megyének is. Statisztikai számadatokkal persze senki nem tudta bizonyítani, hogy milyen arányban kényszeríthetők rá az ideköltözők arra, hogy az állandó lakhelyük is itt legyen. Hogy miért? Sokan érvelnek azzal, hogy a szülővárosukat, falujukat akarják azzal segíteni, hogy hivatalosan nem váltanak lakhelyet, hiszen így a szülővárosuk kapja meg az államtól az adóhányadot, amiből a települések nagyrészt gazdálkodnak.
Amikor felvetjük az ilyen lakóknak, hogy nem kapja meg az adóhányadot a község utánuk, ezért például nem tudja majd kifizetni a közvilágítást, rendbe tenni az utakat, járdákat, a vízhálózatot, netalán a szennyvízcsatorna-hálózatot kiépíteni, esetleg üzemeltetni, csak néznek csodálkozó szemekkel, és rávágják, hogy ezeknek a településeknek ez nem okozhat gondot, hiszen ez egy gazdag régió és egyébként is a településnek kötelességeik vannak.
A Pozsony megyei települések önkormányzatai ráadásul még a legtöbb európai uniós alaphoz sem nyújthattak be pályázatot, így többek között az iskolák felújítása, kibővítése is csak saját költségvetésből történhetett meg, miközben éppen olyanok miatt kellett bővíteni az intézményeket, akikből a településnek nem származott bevétele. És most a már amúgy is súlyos tendenciát az állam még inkább támogatja, hiszen azoknak a munkavállalóknak, akik hajlandóak elköltözni, hogy munkát vállaljanak, a szociális csomagból pénzt is ad.
De mi lesz azokkal a régiókkal, ahol lenne munkavállaló, és boldogan élne a család a szülőfalujában, ha lenne munkalehetőség? Ehhez persze arra lenne szükség, hogy az állam a korábban tett ígéreteit betartsa, hogy valóban azokat a régiókat segítse, ahol magas a munkanélküliségi arány. Akkor az emberek saját otthonukban boldogulhatnának és nem kényszerülnének rá, hogy elhagyják őseik földjét.
Az elnéptelenedő községeknek is megvannak a maguk problémái, de azoknak a településeknek is, ahol nem tudnak megfelelően megbirkózni az emberáradattal, éppen a már leírt problémák miatt.
Van azonban egy emberi vetülete is a belső migrációnak, az pedig a békés együttélés megbomlása. Természetesen ebben sem lehet általánosítani, mindig akadnak kivételek, de sajnos túlsúlyban vannak a negatív jelenségek.
Az idegenek nem ismerik az íratlan szabályokat, amelyek szerint évszázadon keresztül éltek egymás mellett a családok, helyette a saját szokásaikat kényszerítenék rá a helyiekre, miközben ahány ember, annyi szokást hoz.
A megoldás tehát az lehetne, ha a korábbi, itteni szokások maradnának meg. Konkrét példával élve: ideköltözik egy kelet-szlovákiai néptáncos, táncházat hirdet, amire a helyiek már csak kíváncsiságból is elnéznek, majd csalódottan ki is sétálnak, mert ismeretlen táncokat akarnak táncoltatni velük. Amikor e sorok írója felveti, hogy az itteni kultúrából ismert lépésekkel kellene kezdeni, és azt táncolni, „táncoktatónk” felháborodva közli, az nem az ő kultúrája. És nem fogja fel, hogy a kelet-szlovákiai tánc pedig nem a mátyusföldi emberek sajátja. A kezdeményezés ezzel meg is bukott. Az új lakóknak tehát el kellene fogadniuk az itteni tradíciókat, mint ahogy azt is, hogy a magyar nyelv használata természetes jelenség.
Mi lehet a megoldás? Országos problémára a kormánytól várná a megoldást a polgár. A szociális csomagból azokon a településeken kellene munkahelyeket teremteni, ahol alacsony a foglalkoztatás, azaz magas a munkanélküliség. Nem elköltöztetni az embereket a saját szülőföldjükről. Azoknak a vállalatoknak kell állami kedvezményeket adni, amelyek az ország középső és keleti részében kívánnak befektetni, munkahelyet teremteni. A leszakadó régiókban működő kis- és középvállalkozókat kellene támogatni a nyugaton letelepülni szándékozó nagy multinacionális vállalatokkal szemben.
Ahhoz, hogy vonzó legyen egy-egy régió a befektetőknek, úthálózatra van szükség. Sokkal költséghatékonyabb lenne a síkságon autópályákat építeni, mint a hegyoldalakban, azaz a déli régiókban is el kellene kezdeni az úthálózat fejlesztését. Megoldás tehát lenne, már csak a kivitelezésre kellene odafigyelni.
