Nem elég leírni, hogy összefogunk, nem elég összekulcsolt kezeinket lefotózni, nem elég a plakáton együtt mosolyogni, nem elég telefonon, képeslapon, videóüzenetekben szólni. A felvidéki magyarságnak nem elég.
Kedves fiatalok, nektek lehet elég a Facebook és a fenti eszközök, de az itt élő elárvult magyarokat látogatni kell, beszélgetni kell, véleményt kell kérni, meghallgatni, türelemmel, szeretettel, odafigyeléssel. Mert ez a nép megérdemli, elvárja, s hiszem, ha ez meglenne, többen mennének el szavazni. Nem elég a facebookos haverokat, pártolókat meghívni egy jó borra, s inni a medve bőrére. Sajnos nem elég.
Alázat, szolgálat – írtam egy jövendő szimpatikus ifjú politikusnak. Megsértődött. Pedig vannak itthon is, de otthon még inkább példaképeink. Mert aki alázattal tud szolgálni, az már valamit megtapasztalt, bölcsebb lett.
Sajnos a mai fiatal türelmetlen. Oka van rá, de akkor ne várjon eredményt. Hinni kell az ifjaknak, hiszen övék a jövő, ami rendjén is lenne. Csak az új nemzedék hétköznapi emberei, a családok nagyon magukra hagyatottak.
Legfőképpen azok, akiket sem a családjuk, sem az iskolájuk, sem a körülményeik nem erősítettek meg gyökereikben. Őket sodorja az ár, nemzeti öntudatban kevésbé gondolkodnak. Erről keveset beszélünk, pedig ez az alapja mindennek és a hit. A mai prédikációban hallottam Szent Pált idézve: Akinek nincs hite, az hiszékeny lesz.
Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy klikkekben szerveződjünk, holott ez történik napjainkban. Amíg nem fogjuk meg egymás kezét, őszintén, egymás szemébe nézve, s nem nézzük el egymás hibáját, addig a széthullás fokozódik. Egy kampányban, értékelésben, csak egyfelé húzhatunk. S ez nem történt meg. Akkor kit szidhatunk?
A közöny ellen is egyetlen gyógyszer a személyes megszólítás, a baráti kéznyújtás, főleg ha tisztségbeli megbízatásom van.
Mert nemcsak választani nem mennek a felvidéki magyarok, de a templomok, a kultúrházak, könyvtárak is üresek.
Egyetlen nekünk írott hetilapunk alig kell valakinek. A szellemi sötétség szintjére süllyedtünk. Mert ami értékünk van – és van – azt sem becsüljük. Ezen kellene változtatnunk. Az értékrenden, az emberi értékek megbecsülésén – akár politikusainknál kezdjük, akár a csecsemőkorú gyermekeinknél.
Sokan a program miatt bírálták a magyar összefogást, mi az, ami nincs benne. Csakhogy akik bírálják, nem veszik észre, hogy ez a nemzedék, ez a nemzetrész többségben nincs felkészülve sem az autonómiára, sem az önrendelkezésre. Nekik a Beneš-dekrétum már semmit nem mond, Trianon sem, mert nem tanulják, nem tanítják, nem olvassák. S ezért is felesleges egymást okolni politikai szinten. Aki a nemzedékváltásról szónokol, az tudja legkevésbé, mely kiújuló sebeket hord magán a magát még magyarnak érző, tudó bármilyen korú ember.
Ezeket kellene orvosolni. Soha nem más ellen, de mindig magunkért, a jövőért.
Sajnos alulról kell kezdeni. Igényesebbé kell lennünk nemcsak másokkal, de magunkkal szemben is. És tenni a dolgunkat, ha kell, pénz nélkül is. A Csemadoknak ebben volt a titka, önként és pénz nélkül vállalta 70 évét a vidéken. Vajon meddig? Az új nemzedék vállalja-e?
S végül, a tévelygéseinkre a bibliai idézetek választ adnának, ha többet olvasgatnánk, akár politikus, akár (nem hívő) átlagember is. „Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz, a testvéri szeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, tiszteletadásban egymást megelőzők.” (Róma 12:9-10) „Mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is.” (2 Korinthus 8:21) „Aki elnyomja a nincstelent, hogy maga gyarapodjék, és a gazdagnak ad, egyszer majd ínségre jut.” (Példabeszédek 22:16)
