Az 1968-as év nagy slágere volt Mary Zsuzsi előadásában A trombitás című szám. Az énekesnő igazi giccset adott elő az akkori stílusban, de meg kell mondani a dal igencsak fülbemászó volt. Akkor még nem tudtam, hogy magam is a rézfúvósok népes táborába lépek, nem is akármilyen körülmények között…
1972-ben hívtak be katonának, Kalocsán a 37. Budapesti Forradalmi Ezred állományában szolgáltam tizenegy hónapot. A Foktői úton épített kaszárnya sok kedves, és még több kellemetlen emléket idéz fel bennem. Az előbbiekbe tartozott kürtös karrierem. Egy sorakozónál Papp százados megkérdezte, ki játszik valamilyen hangszeren? Katonatársaim gyanakodtak a ravasz tiszt kérdésén, én viszont büszkén mondtam, hogy zongoráztam. A „szás” örömmel fogadta ajánlkozásomat, így én lettem az egyik ezredkürtös. Hamarosan jelentkezni kellett a raktárban, ahol egy ütött-kopott B-kürtöt nyomtak a kezembe, megjegyezve, hogy holnapra úgy ragyogjon, mint Salamon orcája. Így az estém szidolozással telt, másnap első dolgom volt, hogy kipróbáljam új instrumentumomat. Próbáltam megfújni, de sikertelenül. Arra jött néhány bajtársam, akik elkérték, s bár hamisan, mindegyikük kezében megszólalt a jószág. A kis csoportot újabb brancs követte, s szinte már az egész üteg tudott hangokat kicsikarni a kürtből, kivéve engem.
Sebaj, jött a kiképzés. A Jurinovics laktanyának saját zenekara volt, amelyből egy szimpatikus trombitás-zászlós vett kezelésbe minket. A disznóól mellé rendelt ki ötünket gyakorolni, s másnaponta győződött meg előmenetelünkről. Utólag visszagondolva, csodálom egyébként, hogy az átélt stressz miatt nem döglöttek meg a pocák idő előtt.
Eljött a vizsga ideje, ahol jól helytálltam. Máig tudom a jelző-kürtjeleket, az ébresztő például így szólt: szó-dó-dó-dó-dó-mi-dó-dó-dó-dó-mi-szó. Felváltva állítottak minket szolgálatba. Reggel ébresztőt, este takarodót fújtunk, egyébként a bejáratnál jelölték ki körletünket: ha jött valami magas rangú tiszt, kürttel kellett köszönteni.
Egyszer – önhibámon kívül – felborítottam a kaszárnya rendjét. Pontosan elfújtam a takarodót, s mint ki jól végezte dolgát, nyugovóra tértem. Ekkor üvöltést hallottam a folyosóról, az ügyeletes tiszt az ezredkürtöst kereste. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, s vigyázzban álltam a felettesem előtt, aki illuminált állapotban közölte, hogy nem hallotta a takarodót, s még egyszer fújjam el. Nem volt mit tenni, felöltöztem, s éjfélkor megismételtem a kürtjeleket. Fellépésem nem maradt következmény nélkül, megnyíltak az ablakok, s nem győztem a fejemet kapkodni a kirepülő tárgyak elől, s máig fülemben csengenek a nyomdafestéket nem tűrő szavak…
