Madaras Gergely, nemzetközi hírű karmester vezényelte Martonvásáron a Nemzeti Filharmonikus Zenekar második Beethoven hangversenyét. A művésszel a próba szünetében beszélgettem.
Martonvásár Beethoven életének egyik meghatározó színhelye. A zenekar e fellépéseket rutinfeladatnak, vagy ünnepnek tartja?
Azt hiszem, hogy ünnep, hiszen több évtizedes múltra tekint vissza a Brunszvik-kastélyi hangversenysorozat. Éppen tanúja voltam a színpadmesterek panaszának, hogy négy évtizede nem tudják megoldani, a kastély előtti szín védelmét eső ellen. E dialógusban a négy évtizeden van a hangsúly! Valóban ikonikus hely, olyan nekünk, mint amikor a Bécsi Filharmonikusok a Salzburgi Ünnepi Játékokon szerepelnek minden évben. Régóta tervezem a közös martonvásári munkát, de egyeztetési gondok miatt csak idén valósult meg. Valóban több, mint egy átlaghangverseny, mivel ide nem beül, hanem elzarándokol a közönség. A próbák a megszokott rendben folytak, de számomra is meglepetés lesz a helyszín, a beállópróba után még várhatók finomítások a hangzásban.
A Nemzeti Filharmonikusok Beethoven-interpretációit olyan kiváló karmesterek alapozták meg, mint Fricsay Ferenc és Ferencsik János. Mennyire élnek még ezek a hagyományok?
Ezt azért nehéz felmérnem, mert először vezénylek Beethoven művet az együttessel, de nagyon sok koncertjüket hallgattam, amikor Kovács János, vagy Kocsis Zoltán vezetésével játszották a zeneköltő műveit. Ezek az alkotások azért örökérvényűek, mert mindig újra kell felfedezni, s a hozzáállás sem lehet azonos. Ráadásul ritka az a koncert, amikor egyszerre két szimfóniáját is műsorra tűzik, s itt döbbenhettünk rá, hogy mekkora különbség van az V. és a VII. szimfónia próbaigénye között. Jóllehet ezek a művek a zenészek kisujjában vannak, de például az V. szimfóniát kőkeményen ízekre kellett szedni: minden frázisát újra kellett értelmezni. A VII. szimfóniával nem voltak ilyen gondok, az első játszás tökéletesen szólt. Kérdésére válaszolva, a hagyományok nagyon fontosak életünkben, de megfontolandók Mahler szavai is: „A hagyomány hanyagság”. Valóban, nem lehet nyomós érv, hogy „így játsszuk el, mert így szoktuk meg”. Ilyenkor kinyitom a partitúrát, s ellenőrzöm a hagyomány létjogosultságát. A tradíciót csak úgy lehet továbbvinni, ha kételyeinkkel társítjuk.
Ha felkérnék egy ünnepi Beethoven koncert dirigálására, melyik műveket adná elő legszívesebben?
Legközelebb hozzám az III. és az V. szimfónia áll, valamelyiket közülük biztosan műsorra tűzném, versenyműként a G-dúr zongoraversenyt választanám, s az Op. 133 vonósnégyes, a Grosse fuge zseniális zenekari változatát sem hagynám ki. De azért biztos hiányérzetem támadna a IV. vagy akár a II. és a VII. szimfónia elmaradásáért.
(Folytatjuk)
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
