Gőgh Mihály alábbiakban közölt beszéde a trianoni megemlékezés, a nemzeti összetartozás napja alkalmából hangzott el, melyet teljes terjedelmében közlünk.
„Barátaim!
Engedjétek meg, hogy mély tiszteletemet fejezzem ki mindazoknak, akik visszajáró vendégként részt vesznek ezeken a megemlékezéseinken és egyben köszöntsek mindenkit, aki újonnan, először vesz részt rendezvényünkön, melyet hagyományosan itt, a hazájukért vérüket ontó és életüket áldozó magyar hősök emlékoszlopánál tartunk.
Sokáig tabutéma volt ez a szó és ez a dátum is. Iskolás éveim alatt, aki említeni merte, arra gyakran rásütötték az irredentizmus és a revizionizmus vádját, ami akkor az egyik legnagyobb bűn volt. Szerencsére, már akkor is megértünk olyan tanárokat, akik nem csak a hivatalos, államilag elfogadott tankönyvekből tanították nekünk a történelmet.
S bizony még a mi első megemlékezéseinkről sem merte a városi tévé leadni a tudósítását, később pedig városi rendezvénnyé emelték. Ehhez hozzájárult az is, hogy 2010-től a magyar kormány ezt a napot a nemzeti összetartozás napjának nyilvánította.
103 évvel ezelőtt ezen a napon kényszerítették a Párizs melletti Versailles Trianon nevű palotájának tükörtermében a Bernard Ágost vezette magyar delegációt ennek a szégyenletes békeszerződésnek, melyet joggal hívhatunk inkább rabló békepaktumnak, az aláírására.
Égbekiáltó igazságtalanságképpen azt a Magyarországot kiáltották ki legfőbb bűnösnek a háború kirobbantásában, melynek semmilyen politikai vagy gazdasági érdeke ehhez a háborúhoz nem fűződött és akinek akkori miniszterelnöke, Tisza István egyedül érvelt a szerencsétlen szarajevói merénylet után (mikor szerb nacionalisták meggyilkolták a trónörökös Ferenc Ferdinándot és feleségét, Zsófiát) pár héttel összehívott bécsi minisztertanácsi gyűlésen a háború elkerülése mellett, de valamennyi javaslatát 6:1 arányban a többi küldött leszavazta.
Paradox módon ennek ellenére Magyarországból kreáltak legfőbb bűnbakot, melyet példásan meg kell büntetni. Az országot megfosztották erdeitől, bányáitól, vasútjaitól, az ipari és gazdasági fejlődés szinte valamennyi forrásától. Ráadásul 300 millió dollár kártérítésre kötelezték azon országok javára, akik elrabolták területének 2/3-át, lakosságának több mint 1/3-át. 3,5 millió magyar került idegen népek igája alá, akik az első perctől nem tartották be azokat a jogokat, melyek a békeszerződés szerint a magyarokat megillették volna.
Persze köszönhető volt ez nagymértékben a Magyarországot körülvevő országok, az úgynevezett kisantant politikusai hazug ármánykodásainak, akik közül kiemelkedtek a cseh politikusok, élükön Masarykkal és Benešsel.
Ők voltak a prímások ebben a hamisan játszó zenekarban. A többi balkáni politikusnak csak a másodhegedűs szerep jutott.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy ármánykodásaikat nagymértékben megkönnyítette az a politikai káosz és züllés, ami a háború utáni Magyarországon uralkodott. Miután a politikai ellenfelei által felbujtogatott bolsevista merénylők a családja szeme előtt brutálisan meggyilkolták Tisza Istvánt, az egyetlen politikai vezetőt, aki talán a török Mustafa Kemal Atatürkhöz hasonlóan képes lett volna a sarkára állni és ellenszegülni az antant példátlanul igazságtalan döntésének. Az országban átvették a hatalmat a magukat liberális demokratának és baloldali forradalmároknak valló erők, akik méltó elődjei voltak jelenlegi haza- és nemzetáruló utódjaiknak.
Gondolok itt elsősorban az arisztokratából kommunistává züllött Károlyi Mihályra, akinek tehetségtelenségét csak ambicionizmusa múlta felül, majd a 131 napos Tanácsköztársaságnak nevezett ámokfutást levezénylő Kun (Kohn) Bélára és bolsevista bűnöző bandájára.
Ilyen politikai előzmények után szinte reménytelen helyzetben érkezett meg 1920 januárjában Párizsba a Huszár Károly Magyarország akkori miniszterelnöke által delegált küldöttség gróf Apponyi Albert vezetésével, hogy átvegye a békefeltételeket.
Bár a küldöttség remekül felkészült, demográfiai, földrajzi és történelmi tényekkel cáfolták a kisantant politikusai hazugságait és Apponyi Albert sziporkázóan szép beszédet mondott, amiről még az angol miniszterelnök, Lloyd George is elismerően nyilatkozott, a franciák, élükön Clemenceauval és az amerikaiak Wilson elnök révén hajthatatlanok maradtak és nem járultak hozzá az angol és olasz javaslatokhoz, hogy egyes vitatott területek hovatartozását népszavazással döntsék el, mint azt pl. Carinthiában megtették.
Apponyi nem is volt hajlandó ellátni a szégyenletes rablópaktumot kézjegyével. Mondván ez olyan, mintha azt kérnék tőle, hogy kövessen el öngyilkosságot, hogy ne végezzék ki.
Ez a hálátlan feladat jó félévvel később a már említett Bernard Ágost által vezette delegációra hárult.
Másnap Magyarország gyászba borult. Az iskolákban szünetelt a tanítás, a szórakozóhelyek bezártak, az újságok gyászkerettel jelentek meg, a leállt gyárakban megszólaltak a szirénák és megkondultak a templomokban a harangok.
Ahogy azt Vörösmarty Mihály gyönyörűen megírta a Szózatban:
„S a sírt, hol nemzet süllyed el,
Népek veszik körül,
S az ember millióinak
Szemében gyászkönny ül.”
Mintegy 20 évvel később még egyszer felcsillant a remény az I. és II. bécsi döntés után az elszakított országrészekben a magyar szívekben, hogy azután a II. világháború utáni 1947-es párizsi békediktátum által még brutálisabban sújtsanak le ránk elnyomóink.
Állampolgárságunk megvonásával, deportálással egészen a fizikai megsemmisítésig. És bár a módszerek sokat finomultak, a nemzetállamot építeni igyekvő kisantant döntéshozó politikusai a mai napig éreztetik velünk, hogy szálkák vagyunk a körmük alatt és igyekeznek zaklatni, megalázni, kisebbrendűségi érzésüket táplálni ostoba nyelvtörvénnyel, a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségét ratifikáló kormánydöntéssel, állampolgársági ellentörvénnyel. Nem csoda, hogy a háború után hazáján kívül rekedt 3,5 millió magyarnak mára csak közel a fele maradt meg.
Egy korabeli lap írta: „Ahogy az akác nem terem vadalmát, a tölgy nem hajt csalánvirágot, a rózsatőn nem terem bojtorján, úgy a magyarokból sosem lesznek oláhok, tótok, rácok.
Bizony szép is lenne barátaim, de a valóság az, hogy a szlovákiai magyarság lélekszáma évente 1000-1500 fővel csökken, tehát 20 évente közel egy Gúta nagyságrendű kisváros lélekszámával.
Ha nem kapnánk meg az anyaországtól azt a sokak által irigyelt támogatást, amit az utóbbi években a nemzeti kormánynak köszönhetően kapunk, ez a folyamat még gyorsabb lenne.
Sokan feladják a kilátástalannak tűnő küzdelmet és könnyebbnek tűnő érvényesülésük érdekében feladják nemzeti hovatartozásukat, megtagadva ezzel őseik hitét, nyelvét, kultúráját. Azt hiszem, hogy ezen az oszlopon feltüntetett magyar hősök, akik életüket áldozták hazájukért, egyetértenének velem, ha feltámadnának, vagy hitünk szerint valahonnét letekintenének ránk, hogy az ilyen ember hitvány. És aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.
Sajnos a magyarokat sújtó turáni átok, azaz a széthúzás sújt minket minden színben. Jelen van a brüsszeli parlamentben, ahol egyes anyaországi baloldali politikusok megszavazzák a hazájuk elleni szankciókat, jelen van a felvidéki, magukat magyarnak valló politikai pártok köreiben, de talán még városunkban is.
Össze kell tehát fognunk és hinnünk kell a szebb jövőben, hogy megsegít még minket a magyarok istene, ahogy a költő mondja:
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
Bíznunk és hinnünk kell benne, hogy így lesz, hiszen átélhettük sokan, hogy a történelem kereke néha váratlan fordulatot vesz. Ezért kérem, hagyományosan mondjuk el együtt azt a fohászt, amivel az I.és II. bécsi döntés után a magyar iskolákban minden nap kezdték az oktatási napot:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.”
(Gőgh Mihály)
