Amióta tart Los Angeles és környékének tűzesős porig égése, másokkal együtt magam is szinte odatapadok a CNN és a BBC tv tudósításaihoz. És Isten Lelkéhez. Ultima ratioként, végső lehetőségként a bénító pusztítás láttán csak imádkozni tudok. A felfoghatatlan, itthonról csak nagy spirituális fogékonysággal követhető futótűz nem csak a 13 milliós „vágyálom város” több, mint 10 ezer szép kertes házát, otthonait égette földig. Nem csak százezreknek kellett elhagyniuk kígyózó autósorokban a gyakran több generációs otthonukat. A kedves, drága otthont, aminek minden négyzetméteréhez regélő emlékek élményhálója köti az ott élők szívét. Hollywoodig harapták le a hegyoldalak bozótjait az éhes lángok – és életszínpadokat, élettereket tettek Hirosima atomrobbanás utáni letarolt tájához hasonlóvá.
Nem lehet úgy epifánia utáni első vasárnapra ráfordulnunk, nekünk otthonainkban, templomainkban, hogy az első gondolatunkban ne az imádság, az együttérzés lelki kultúrájának minden baj, nyomorúság, próbatétel fölött működő lelkülete és imahangja szólaljon meg a szívünkben. Az imádságé, bármely felekezethez tartozzunk is.
Akár a Mi Atyánk, akár a Hiszek Egy, akár az Üdvözlégy Mária, akár az Uram, Irgalmazz elmondásával magunkban és nyilvánosan is.
S beleszőve egyéni, Lélektől lelkedzett személyes imáinkat a közös keresztyén imakincsbe, amit most a próbatétel alá került Kalifornia és az USA, de a világ számos helyén tomboló emberi próbatételben mondanak el százmilliók, milliárdnyi keresztyén milliókért.
Első és utolsó túlemelő, támasznyújtó, reményt pislákoltató lehetőségként.
Mielőtt belevesznénk az okoskodásba, ami nagyon sok emberben megfordul ezekben a napokban, amiről újságok is írnak, médiarengetegben minden percben felhangzik valahol a felszínes gondolat ilyen kérdésként: akkor ez most Szodoma és Gomora – vagy Harmageddon előjátéka? Nem, nem, nem! De hatalmas figyelmeztetés, hogy az is lehet egy napon! Még nem, de bármikor meglehet. Csak Isten ismeri az Ő digitális kozmoszóráját egyedül! Miénk pedig az alázatos éberség, a lelki őrjárat készenléte, ha valóban eszünknél, hitünknél vagyunk.
Az egykori kénesőbe, tűzesőbe hamvadt Szodoma ismétlődése, Lót feleségének só-oszloppá dermedésével, mert visszanézett a katasztrófa elől menekülőben a maga mögött hagyott városra. Nem előre tekintett, az Isten által felkínált hegyi menedékre, a megmaradás magaslatára (1Móz 19,17-26). Amikor ez volt az Úr egyértelmű parancsa: „Mentsd az életedet! Ne nézz hátra, és ne állj meg sehol a környéken!” (1Móz 19,17).
Éppen elég látni egyszer a tűztengert! Az élet több ennél, s menteni kell!
Bénító és halálos lehet az emlékeket, tárgyakat görcsösen ölelni. Bármilyen szívszaggató, de tovább kell lépni, ahol még van életlehetőség. Lót felesége minden katasztrofális helyzetben intő negatív példa, kiáltás felénk: ne álljunk meg rámeredve a bajra, „a helyzetre”. Meneküljünk, lépjünk tovább, keressük a feldolgozás útjait, Istenét!
A menekülés, a megmaradás bibliai dialektikája, alapleckéje
Ábrahám hétszer kérte Istent, hogy kímélje meg a várost. Könyörüljön meg rajta legalább az 50, 45, 40, 30, 20, 10 igazért. Népmentő alkudozása az Istennel még sem volt eredményes. Valami olyan züllöttség iszapjában süllyedezett a város, és környéke, ami nem csak erkölcstelen szélsőségegeket rejtett magában, amire halvány és közvetett utalás Lót lányainak a feslettsége, akik apjukat leitatva háltak az idős emberrel, hogy élhessenek a testi helyzettel, „ahogy az egész földön szokás” (1Móz 19,31).
A saját családon belüli vér-rontás szokása nyilván ismert volt Szodomában és Szodomáról. Lót odáig ment, lányait ajánlotta fel a házát az Isten embereinek ottléte miatt fenyegető tömegnek. Gyilkoló haragjuk elől csak az Isten emberei mentették meg őket (1Móz 19,9-11). Az Ábrahámnak, Lótnak, családjuknak a megmaradás keskeny útját fenntartó és őket arra rávezető beszélgető Istenről, a beszédterápia eszközével és a gondviselés kegyelmével megtartóvá lett útitárs-Istenről ezt a mára is érvényes és erős tapasztalati igazságot fogalmazza meg Mózes Igéje: „Nem feledkezett meg Isten Ábrahámról, és kivezette Lótot a pusztulásból, amikor elpusztította azokat a városokat, ahol Lót lakott” (1Móz 19,29).
Ez a megtartó Isten élet-himnusza, a Szabadító Úr Szodomán-Gomorán átemelő kegyelme ma is így működik.
Los Angelesben is, ahol a szó szoros értelmében a tűzön át is járnak-kelnek megmentő angyalai, akik nem égnek meg a tűzben, de igazzá és ámenné teszik azt isteni ígéretet: „Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítanak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged. Mert én vagyok az ÚR, a te Istened…Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek…Ne félj, mert én veled vagyok” (Ézsaiás 43,2-5).
Ennek a mentő szeretetnek a tűzfölötti, vízfölötti átemelő, átsegítő valósága az, ami nem lett és nem lesz soha martalékává semmiféle tűzvésznek, árvíznek, természeti katasztrófának, járványnak, háborúnak. Mert a Seregek Ura, az örök Isten erős karja műveli ezt.
Alkalmi fohászunk – ismételjük, szőjük tovább hittel és reménnyel
A világszerte ezen a vasárnapon induló Nemzetközi Allianz Imahét alkalmain ezzel az erős, minden anyagi próbatételen átsegítő erős karba hittel kapaszkodva, könyörögjünk a tűzvészben sorsuk elől elmenekülni nem tudókért, de az Istenhez menekülésben mégis elég erőforrást kereső és találó milliókért. A 295. kiadási évében járó Losung egyik minapi imádságával gondoljunk most minden megpróbált testvérünkre: Los Angelesben, Kaliforniában, Szíriában, Izraelben, Gázában, Ukrajnában:
„Azt látom, Uram, hogy a világ egyre nagyobb mértékben pusztasággá válik. Hallom a közelgő pusztítás lélekrázó morajlását, ami közülünk sokakat megöl majd. Érzem millió embertestvérem szenvedését. Átélni nem tudom mindegyikét, ezért Eléd hozom imámban őket, Istenem. És ekkor, felnézve az égre, mégis felébred szívemben a remény, hogy egyszer majd minden újra jó lesz. Hogy a nyugalom és a béke betölt majd mindent, s ez lesz teremtett világod jó rendje. Mert Te vagy Istenünk” (Anne Frank).
Amikor már minden odavész, végső menedékként megmarad a hit és a remény.
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
