Napjaink nagy tétje és kérdése, amit a közéleti hangzavarban olykor vagy sosem gondolunk át: lesz-e magyar nemzeti és egyéni metanoia, megtérés? Majd megtérésre megújulás, magyar jövő a Kárpátok alatt? A szó eredeti bibliai értelmében: megfordulás, egyéni, közösségi zsákutcákból visszafordulás? Az ütközéssel fenyegető fal előtt megállás? S előrevivő visszafordulásunkban rátalálunk-e az út, igazság, életre?
Ő, az Út Ura, földi és örök hontalanságból hazavezető élő Úr az Egyetlen, aki nem ígérget, hanem azonnal cselekszik. Ahogyan Ézsiás is leírta Róla: „Mielőtt kiáltanak, én már felelek, még beszélnek, én már meghallgattam” (Ézsaiás 65,24). Mert Isten nem gyönyörködik a bűnösök zsákutcáiban, a megvezetések praktikáiban.
Ő az égi távlatok, s oda vezető imalajtorják, a végtelenség Istene. Fia pedig, Jézus Krisztus az egyetlen igazi győztes még akkor is, amikor látszólag a Via Dolorosa, a Fájdalmak Útja Jézus számára is vég, Golgotával, töviskoronával, összevérezett botrányfával, a kereszttel. Amikor a Kísértő horizontokat, égi távlatokat és lépésnyi életutakat végleg megpróbálta eltorlaszolni. De Őt harmadnapra feltámasztotta a Végtelen Jóság és Szeretet Istene. Victor, quiavictima – győztessé lett az áldozat Őáltala, mert az Atya nem hagyta rothadásban, sírban, halálban, vereségben Fiát, és evangéliumát.
Nem hagyja ma sem. Ha valakihez bizalommal lehet fordulni a felfordulások világában, akkor az Ő.
A már mindent bizonyított Istenünk. A talpra állító, a sírkövet elgörgető, a továbbsegítő Úr. Az eszköz pedig, amivel talpra állít, a Szó, az Ige, és a Lélek kimondhatatlan energiamezője, a létgyógyító, a nemzetgyógyító örök Szeretet. Aki csak imával érhető el, de azzal igen!
Nemzeti, egyéni megújulás, Őhozzá fordító metanoia, megfordulás kell igazságok-hazugságok által összemixelt nemzetünknek, népünknek – Neked és nekem is. Gyógyító, tisztázó, a dolgokat helyükön, értéküknek megfelelően láttató Ige mindennapi kenyérként.
Igazság kell mindannyiunknak, aki Ő maga. Az Egyetlen. Az Oszthatatlan. A Pártatlan. A Maradandó.
Ha valamikor, most van szükség nemzeti imanapra. Amit elmulasztottunk kijelölni magunknak. Ha mi nem tudtuk, akkor az események kijelölik a helyét ebben a 2026. évi nagyböjtben és nagyhéten! Amikor az indulatok forgószele értékest és talmit az égig sodor, s tegnapi valónk törmeléke, szennyese visszazuhan ránk. Nemzeti imanap kell, hogy kinyíljon a szemünk és tisztábban lássunk.
Miként Bethlen Gábor nagyságos erdélyi fejedelem, amikor 1619-ben az országgyűlésben felszólították Erdélyország nagyjai: „Tartson penitenciát, nagyságos fejedelem!”. És ő tartott.
Bibliásan, imádkozó szívvel, minden évben. Az istenadta nép pedig követte hites és hiteles fejedelmét.
Mert meghallották és követték az Ige életre vezető, életben tartó igazságát: „Ha közületek valaki bajban van, imádkozzon!” (Jak 5,13). Van elég egyéni és közbajunk, lenne bizony mit „leimádkoznunk”.
Vagy meghallani azt, amit Pál így fogalmazott: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt” (Filippi 4,6). És amit Jeremiás sejtetett meg: „Kiálts hozzám, és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked, amelyekről nem tudhatsz!” (Jeremiás 3,3). Megfoghatatlan, hatalmas dolgokat mond el ma is, nem csak 2500 éve. De csak az imádkozó népnek.
Nekünk is voltak, vannak nagy imádkozóink. Nemzetünket, népünket, családjainkat Isten elé emelők. Nemzetgyógyító szóra, látásokra segítők, hívogatók. Az idő érzékeny húrjain lélektől lélekig rezdülnek imáik.
II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) nemzetpróbáló, súlyos helyzetben jegyezte le bujdosóknak és honban maradt hontalanoknak imáját a hazáért nehéz időben, melyből részlet: „Úristen! Igazság kútfeje, kegyelem kimeríthetetlen forrása, ki parancsolataidról megfeledkezett népedet néhanapján a szolgaság jármával sújtod, hogy megtörvén gőgjét, amint a büntetésben igazságot adtál, a megbocsátásban újból kegyelmet nyújts neki. Bevalljuk, Uram, őseink nyughatatlanságát, beismerjük mindennapi vétkeinket, amelyekkel ellened támadván, valóban megérdemeltük ostorodat. Rászolgálunk, Uram, hogy nemzetünk dicsősége elenyésszék, s gyermekeink idegen nép járma alatt görnyedjenek. Méltók vagyunk, hogy magvunk szakadván, eredetünk emlékezete és nemzetünk neve feledésbe merüljön, mivel elhajoltunk tőled, Istenünktől és Urunktól. Mindazonáltal, ó Uram, tekintsd a nyomorúság ez örvényébe hullott népednek sóhaját… Tekintsd a bűnhődésre kész ártatlanoknak kiontott vérét, s ne feledkezzél meg irgalmasságod cselekedeteiről, melyekkel hajdan oly kegyesen elárasztottad szolgaságban sínylődő választott népedet. És ha lelkünkben lángra lobbantanád felszabadulásunk vágyának tüzét, vezéreld cselekedeteinket, erősítsd meg karunkat, élesítsd fegyvereinket, hogy egyesült erővel szolgálhassunk kegyes akaratodnak. Adj, Uram, azoknak, akiket vezéreinkül rendeltél, hivatásukban bölcsességet, a balsorsban bátorságot, a szerencsében mérsékletet, hogy végzéseid útján haladjanak: Te jelöld ki, Uram, táboraink határát, vedd körül irgalmasságod köntösével, óvd meg az ellenségnek cseleitől, s űzd el az álmot a virrasztók szeméről, nehogy készületlenül találtassunk…. A mi Urunk Jézus Krisztus által, ki a Szentháromságban veled él és uralkodik mindörökkön örökké”. Ámen.
Az evangélikus Szokolay Sándor (1931–2013) zeneszerző, Ima a hazáért megzenésített könyörgésében, aminek hallgatható változatát el is érhetjük, napjainkhoz közeli időben így fohászkodott közimájában: „Én Uram, Istenem, vigyázz ránk!/Ne hagyjad elveszni a Hazát!/Sírva kér két szemünk./Irgalmazz minekünk!/Emeld fel magadhoz Nemzetünk!/Szeretet fénye ég bennünk./Míg élünk hiszünk és remélünk./Vigyázz ránk, nyújtsd kezed./Oltalmazd népedet,/Az ősi Magyar Nemzetet!”.
BL/Felvidék.ma
