„Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget…” – méltó trianoni megemlékezés Komáromban

Június 4-én, a nemzeti összetartozás napján Komáromban ismét együtt hajtott fejet a helyi és környékbeli magyarság a történelmi emlékezet és a nemzeti összetartozás jegyében. A megemlékezés a komáromi református templomban megtartott istentisztelettel vette kezdetét, majd a T(e). Ü(gyed). KÖR Polgári Társulás szervezésében a Felvidék legnagyobb Trianon-emlékművénél folytatódott a Trianon 106 – Összetartozás 16 elnevezésű rendezvény.

Az esemény résztvevői közösen idézték fel a trianoni békediktátum következményeit, miközben hitet tettek a nemzeti összetartozás, a megmaradás és a közösségi összefogás értékei mellett.

A megemlékezésen elsőként Korpás György – a T(e). Ü(gyed). KÖR elnöke – Feszty Zsolt helyett, aki egy hétvégi sportbaleset miatt nem tudott jelen lenni – üdvözölte a helyi és a távolabbról érkezett emlékezőket.

A rendezvény hangulatának megteremtését a felvidéki dalszerző és előadóművész, Ropog József, José „Lesz még nyár” című dalának felvételről történő meghallgatása segítette. Ezt követően a résztvevők  szintén felvételről hallgathatták meg Dörner György előadásában Reményik Sándor Gyűrűt készíttetek című versét, amely méltó módon vezette rá a jelenlévőket az emlékezés és az összetartozás gondolatkörére.

Az idei megemlékezés ünnepi szónokaként dr. Kiss Beáta, a Csemadok országos elnöke osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel. Beszédében a trianoni trauma és a nemzeti összetartozás kettősségét állította középpontba, miközben személyes emlékeken és történelmi párhuzamokon keresztül mutatott rá a felvidéki magyarság múltjára, jelenére és jövőjére.

Kiss Beáta beszéde elején arra hívta fel a figyelmet, hogy kevés olyan nap található a magyar nemzeti emlékezetben, amely annyira kettős érzelmeket hordozna magában, mint június 4-e.

Mint fogalmazott:

Nehéz eldönteni, hogy ezen a napon gyászolni vagy ünnepelni gyűlnek-e össze a magyarok: emlékezni a trianoni tragédiára, vagy ünnepelni a nemzeti összetartozást.

Hangsúlyozta, hogy a nemzeti összetartozás napja éppen azt a célt szolgálja, hogy a veszteség fájdalmát a közösség erejévé formálja.

A Csemadok országos elnöke kiemelte, hogy a trianoni döntés következményei ma is jelen vannak a felvidéki magyar közösség kollektív emlékezetében.

Személyes családi történetén keresztül idézte fel nagyszülei nemzedékének élményeit, akik számára a magyarság megélése természetes állapot volt, majd egyik napról a másikra kisebbségi létben találták magukat. Felidézte nagyapja szavait is, aki könnyek között mondta ki: „az nem lehet, hogy ez örökké így marad”.

Kiss Beáta szerint ezek az emlékek és érzések generációkon át öröklődnek, s mindmáig meghatározzák a közösség önazonosságát.

Beszédében részletesen szólt a felvidéki magyarság huszadik századi megpróbáltatásairól is. Emlékeztetett a két világháború közötti időszak asszimilációs törekvéseire, a  II. világháborút követő jogfosztottság éveire, valamint a kitelepítések és deportálások tragédiájára. Hozzátette, hogy ezek az események nem csupán történelmi tények, hanem olyan sebek, amelyek a mai napig részei a közösségi emlékezetnek.

Ugyanakkor a szónok az érem másik oldalára is rámutatott. Aláhúzta, hogy az elmúlt másfél évtized jelentős eredményeket hozott a nemzetegyesítés terén.

Kiemelte

a határok átjárhatóságát, az egyházi, oktatási és kulturális kapcsolatok megerősödését, valamint azokat a programokat, amelyek közelebb hozták egymáshoz a Kárpát-medence magyar közösségeit.

Mint mondta, ma már természetes, hogy a nemzet különböző részei között élő kapcsolatok épülnek, közös programok és együttműködések valósulnak meg.

Kiss Beáta ugyanakkor figyelmeztetett arra is, hogy a felvidéki magyarság előtt továbbra is komoly kihívások állnak.

Megjegyezte, hogy

a közösség fogyása, az elvándorlás, az alacsony gyermekvállalási kedv és az iskolák létszámcsökkenése olyan problémák, amelyekre nem lehet közömbösen tekinteni.

Ennél is nagyobb veszélynek nevezte azokat a belső megosztottságokat és önpusztító folyamatokat, amelyek gyengítik a magyar közösség erejét.

Beszéde zárásában a közösségi összefogás és a szeretet fontosságát hangsúlyozta. Mint fogalmazott, a felvidéki magyarság jövője azon múlik, hogy tagjai mennyire képesek támogatni egymást, megőrizni nyelvüket, kultúrájukat és intézményeiket.

Hangsúlyozta, hogy a magyarság megmaradása nem elsősorban nagy történelmi gesztusokon, hanem a mindennapok döntésein múlik: azon, hogy magyarul szólnak-e gyermekeikhez és unokáikhoz, részt vesznek-e közösségeik életében, támogatják-e kulturális és egyházi intézményeiket.

„A lelkem legmélyén ott van az a gyűrű, ami éget”

– fogalmazott beszéde végén, hozzátéve, hogy ezt az érzést és felelősséget kell továbbadni a következő nemzedékeknek.

A megemlékezés egyik legfelemelőbb és legmeghatóbb pillanata a kilencvenöt esztendős özv. Keszegh Pálné váratlan szerepléséhez kötődött.

Bár neve nem szerepelt a hivatalos programban, a mikrofonhoz lépve néhány személyes gondolattal fordult a jelenlévőkhöz, majd elszavalta Reményik Sándor Ahogy lehet című, mély üzenetet hordozó versét.

A szépkorú komáromi hölgy rövid visszaemlékezésében felidézte néhai férjét, Keszegh Pált, aki egykor a Csemadok Komáromi Városi Szervezetének elnökeként fáradhatatlanul dolgozott a helyi magyar közösségért.

Mint elmondta,

azokban az időkben olyan neves személyiségek látogattak Komáromba, mint Sinkovits Imre vagy Grosics Gyula, akiknek előadásaira és találkozóira százak voltak kíváncsiak.

Szavai egyszerre idézték meg egy erős, önmagára büszke közösség emlékét, miközben finoman rámutattak arra is, hogy a nemzettudatot erősítő rendezvények iránti érdeklődés napjainkra már korántsem olyan, mint egykor volt.

„Én most nem emlékezni jöttem, hanem szorongat engem Reményik Sándornak egy verse, amit úgy érzem, hogy el kell mondanom”

– fogalmazott, mielőtt belekezdett a költeménybe. A vers sorai és az idős asszony hiteles, élettapasztalatoktól átszőtt előadásmódja különleges csendet teremtett az emlékmű körül.

Mintha a XX. század megpróbáltatásait személyesen megélt nemzedék üzent volna a jelenlévőknek: kitartásról, hűségről, megmaradásról és arról a csendes, de rendíthetetlen erőről, amely a legnehezebb időkben is megtartotta a felvidéki magyarságot.

A vers végi „Ahogy lehet” elhangzása után a közönség hosszú tapssal köszönte meg a nem mindennapi pillanatot, amely sokak számára a rendezvény egyik legemlékezetesebb és leginkább szívhez szóló mozzanata marad.

A verset követően a jelenlévők közösen énekelték el a Himnuszt, amely méltó és emelkedett lezárását jelentette a Felvidék legnagyobb Trianon-emlékművénél tartott megemlékezésnek.

Ezt követően Arlett Tamás, az Endresz Csoport Egyesület elnöke szólt az egybegyűltekhez. Beszédében rámutatott, hogy Komárom a Kárpát-medencében egyedülálló helyet foglal el, hiszen bár a történelem határt húzott a város közepén, a Duna két partján fekvő település továbbra is szerves egységet alkot. Egyúttal meghívta a résztvevőket a hagyományos fáklyás felvonulásra, ismertetve annak útvonalát és legfontosabb állomásait.

A program ezt követően a Kárpát-medencében is egyedülálló fáklyás menettel folytatódott, amelyet az Endresz Csoport Egyesület a Felvidéki Értékőrzőkkel, a Kárpátia Sport Polgári Társulással, valamint a T(e). Ü(gyed). KÖR Polgári Társulással közösen szervezett meg. A résztvevők a lobogó fáklyák mellett az egykori Komárom vármegye településeinek helységnévtábláit is magukkal vitték, jelképezve a történelmi térség összetartozását.

A menet a komáromi Erzsébet hídon áthaladva érkezett Dél-Komáromba, ahol útközben megkondították az Igmándi és a Sport utca találkozásánál álló Trianoni lélekharangot. A megemlékezők végül a Szabadság téren gyűltek össze, ahol megkoszorúzták az I. világháborús hősök emlékművét. Az ünnepség záróakkordjaként dr. Bencze Dávid történész mondott emlékbeszédet.

Bartalos Nikolas/Felvidék.ma