A salgótarjáni Nógrádi Történeti Múzeum és a Magyar Történeti Társulat Nógrádi Csoportja 1993-ban Bagyinszky Istvánné sorozatszerkesztő és Hídváry István szerkesztő munkatárs közös munkája által jelentette meg A losonci 23. gyalogezred a Don menti harcokban 1942-1943 című kiadványt.
Az alábbiakban részletek olvashatóak a könyvből.
A Magyar Királyi Honvédségben 1938-1939-ben jelentős szervezeti változásokat hajtottak végre. Az átszervezés összefüggésben volt a magyar politikai és katonai erők törekvéseivel is. A hadi szervezeti átalakulás eredményezte a 23. gyalogezred létrejöttét. Az ezred parancsnoksága Losoncra került. Magasabb egysége az egri 20. könnyű hadosztály volt.
Személyi állománya a székhelyen lakó hadkötelesekből, a környék falvainak fiataljaiból és tartalékosaiból állt. Később, az újonnan magyar irányítás alá került területekről sok román, ruszin anyanyelvűt is ide soroztak be. Az ezred katonái részt vettek az erdélyi hadműveletekben is.
A magyar és a német katonai vezetés 1942 januárjában három magyar hadtest frontra küldésében állapodott meg.
A losonci gyalogezred tartalékos állományának bevonultatása 1942 márciusától kezdődött meg. Parancsnoka ekkor Nagy Géza ezredes volt. Rövid kiképzést követően júniusban ünnepélyesen búcsúztatták az ezredhez tartozó zászlóaljakat a helyőrségi városok polgárai, a bevonuló katonák hozzátartozói.
Az ezred alakulatai a kurszki külső pályaudvarokon rakodtak ki. A Don folyó – hol magas, hol mocsaras – partszakasza innen közel 300 kilométerre volt. Ezt a távolságot gyalogmenetben tették meg az alakulatok.
A hosszú gyalogmenetek viszontagságait a kortárs így rögzítette:
„Időjárás a menetek alatt nem kedvező: hőmérséklet szélsőséges (+12 és +30 közt) és állandó esőzések. A sok eső az utakat teljesen hasznavehetetlenné tette úgy, hogy a menet időnként teljesen elakadt. A lovak leromlása már itt megkezdődött. Ezen menet fáradalmait többé már nem tudták kiheverni.”
A fárasztó gyaloglást követően, néhány nap pihenő után a 20. könnyű hadosztály alakulatait, így a losonci gyalogezredet is azonnal az első vonalba rendelték.
A losonci gyalogezred az állandó harckészültség és első vonalbeli szolgálat mellett lényegében három nagyobb csatában vett részt.
1942. augusztus 10-én volt az első támadásuk Sztorozsevoje orosz falu elfoglalásáért, amely teljesülés esetén egyben a Donhoz kijutást is jelentette. 1942. szeptember 8. és 11. között ugyanezen célból ismételt támadást indítottak. Október 3-án halt hősi halált az ezred korábbi parancsnoka, Nagy Géza. Az új parancsnok Lászay János lett. Végül 1943. január 12-től, a nagy orosz offenzíva idején kerültek a magyar katonák „véresen” komoly harci körülmények közé.
(Fotó: Papp Sándor, archív)
Szeptember végére befejeződtek az úgynevezett hídfőcsaták. A csapatok az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. A tavaszi kivonuláshoz képest felszerelésben, személyi létszámban jelentősen megcsappant ezred jószerivel megpihent, bár az erődítési munkálatok végzése további erőfeszítést igényelt a katonáktól.
A magyar csapatok nem tudtak sokáig ellenállni a túlerőben lévő szovjet erők csapásainak.
1943. január 12-én az urivi, január 14-én a scsucsjei hídfőnél törték át harcvonalát. A 23. gyalogezred csapatai, más egységekkel együtt, a dermesztő, negyven fokos hidegben napokig vívták kétségbeesett, katonailag egyenlőtlen küzdelmüket.
A losonci gyalogezred katonái szinte megmagyarázhatatlan elszántsággal állták, és két napig visszaverték a szovjet csapatok újra és újra megismételt rohamait.
Kamarás Oszkár egykori tartalékos zászlós feljegyzéseiből idézzük a következőket: „Január 13-án, szerdán megingott a front, ömlött az orosz… Heroikus küzdelem az áradattal szemben…” Délután Hárs százados, zászlóaljparancsnok elcsukló hangja szól a távbeszélőbe: „A bunkerem előtt vannak az oroszok.” Január 14-én, csütörtökön reggel 6 órakor viharos aknavető tűz köszönt. Olyanok vagyunk, mint a hangyák a fehér havon. Lát az orosz.”
A körülzárt Kocsatovkáról kitörve még egyszer igazolták a gyalogezred megmaradt katonái – a körülményekhez képest – hősies magatartásukat. A sikeres kitörés után újra, közel 500 km fárasztó, hideggel küszködő gyalogmenet kezdődött – visszafelé, nyugatra. Szumitól már vonaton tették meg az utat az első gyülekezési körzetbe, Noszovka környékére.
A gyalogezred megmaradt alakulatai, katonái 1943 áprilisában a Kijev melletti katonai táborból érkeztek Magyarországra. Májusig a miskolci vesztegzárállomáson tartózkodtak és 1943 júniusában érkeztek vissza helyőrségükbe.
A veszteséglistán szereplő hősi halált halt, eltűnt, fogságba esett katonák névsora szinte végeláthatatlan.
Az utókor teendői közé tartozik, hogy fejet hajtson az idegenben meghalt, hősiesen harcoló magyar katonák előtt, s emelje be véglegesen történelmünkbe sorsukat.
