Kétszáz esztendeje, 1819. április 11-én született Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, akit mi gróf Leiningen-Westerburg Károly néven ismerünk, és az Aradon 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom vértanú közül harmincévesen ő volt a legfiatalabb.
Gróf Leiningen-Westerburg Károly a hesseni Ilbenstadtban született ősrégi, de elszegényedett dél-német főnemesi család sarjaként, amely távoli rokonságban állt az angol Viktória királynővel. Gimnáziumi tanulmányait követően folytatta a családi hagyományt és testvéreihez hasonlóan a tiszti pályát választva élethivatásul 1835-ben kezdte meg katonai szolgálatát a császári-királyi ármádiában.
Kezdetben hadfiként a csukaszürke hajtókás-fehér gombos alsó-ausztriai 49. báró Langenau-sorezredben, azután tíz évig a hajdúsági legénységű, skarlátpiros hajtókás-fehér gombos 39. Dom Miguel-sorgyalog-ezredben szolgált. A császársárga hajtókát és fehér gombokat viselő nagyszebeni 31. sorgyalog-ezredhez 1845-ben helyezték át, amely regimentnek nagybátyja, August zu Leiningen-Westerburg altábornagy volt az ezredtulajdonosa. Itt léptették elő alszázadossá, majd létszámfeletti állományba kerülve tartósan szabadságolták.
Ekkor vette feleségül Sissány Elizt, akinek délvidéki birtokainak jövedelméből éltek Pozsonyban és frigyükből két gyermek született, Liza és Ármin (Hermann).
Az 1848-as európai forradalmi események reá is nagy hatást tettek, rokonszenvezett az egységes Németország eszméjével, de 1848 nyarától egyre inkább Magyarhon sorsa foglalkoztatta, tekintettel arra, hogy „feleségem magyar, és birtoka van, a magyar érdekek bizonyos értelemben az én érdekeim is.”
A magyar önvédelmi háború kirobbanásakor, 1848 októberében jelentkezett Mészáros hadügyérnél, és a délvidéki hadszíntérre kérte vezénylését annak ellenére, hogy rokonságából többen a császári oldalon küzdöttek. Századosként a bánsági hadtest táborkarához került, ahol kezdetben még a postáját is rendszeresen felbontották. Mindezek ellenére a magyar ügy iránti lelkesedését nem veszítette el, maga erről így vallott hitvesének:
„Hiába, bizalmatlanok nevem iránt, és csak valamilyen Magyarország érdekében véghezvitt tettem semmisíthetné meg ezt a gyanút.”
November végén csapatszolgálatra osztották be és a debreceni 10. honvédzászlóalj 1. századának parancsnokságát vette át. Tomasovácnál, Károlyfalvánál, Alibunárnál és a jarkováci ütközetben tűnt ki vitézségévével. Katonái legnagyobb örömére magyarul kezdett tanulni, s bizony olykor előfordult, hogy rossz magyarsággal formált szavaiért megmosolyogták legényei. 1848. december végén már őrnagy és 1849. január derekán nevezték ki a világoskék hajtókás-fehér gombos komáromi 19/III. Schwarzenberg-sorgyalog-zászlóalj parancsnokául.
Katonái olyannyira bálványozták, hogy amikor 1849. február 24-én a cibakházi átkelő védelmekor császári hadifogságba esett, öntevékeny akciójukkal kiszabadították őrnagyukat.
Maga is szerette fiait és sosem vette rossz néven tréfálkozásaikat, erről egy levelében a következőkben számolt be: „Mindig embereim között szoktam hálni, s ha vége volt a szolgálatnak, még ha reám céloztak is vele, melyet meg nem engedtem nekik, és éppen gúnyolódásukban mutatkozott meg leginkább hozzám való ragaszkodásuk. Különösen egy Kiss János nevű értett hozzá, hogy rossz magyarságomat utánozza, min magam is gyakran jókat nevettem.” Amikor csapatteste új zászlót kapott, maga intézett rövid beszédet és nagy hatást váltott ki szavaival:
Bajtársok Tekintsetek ezzen uj és magyar szinekkel diszlő zászlora. Nincs üdő hoszu szora, nincs üdő hogy szokott ceremóniával avatassam bé ezen zászlott, hanem itten az isten szabad ege alatt ünepélyes esküdt teszünk, hogy utolsó csep vérünkig védelmezni és előlobagása alatt hazánkat megmenteni és szabadságunkat biztositani fogjuk. Eljen a haza, eljen a szabadság.
Az 1849. március 5-i szolnoki ütközetben kiválóan verekedett, alezredessé léptették elő és megkapta a III. osztályú katonai érdemjelet. A hónap közepén Damjanich tábornok III. hadtestének egyik dandárparancsnokává nevezték ki. Az 1849. április 4-i tápióbicskei ütközetben – csakúgy, mint a dicsőséges tavaszi hadjárat többi ütközetében és csatájában – derekasan helytállt. Itt történt meg az az eset, amelyet naplójában örökített meg:
„A falu kijárásánál alkalmat adtam az elmés Kiss Jancsinak, hogy engem megtréfáljon. – Én tudniillik mindig azt véltem, hogy a golyók előtt való hajlongás édeskeveset használ, és hála erős idegeimnek, nem is szoktam ezt megtenni. – Gyakran összeszidtam embereimet, ha le-lehajolgattak, és mindig azt mondtam nekik: »Én lóháton vagyok, jobban kitéve a golyóknak, mint ti, mégsem hajlongok előttük; álljatok hát ti is egyenesen, és ne bókoljatok.« – A falun való áthaladásunkkor megint kénytelen voltam előállani régi prédikációmmal, magamat állítva mintaképül; de mikor a falu kijárásánál a Schwarzenbergekkel megálltam és szivarra gyújtottam, egy golyó nagyon is közel süvöltött el mellettem, és inkább ösztönből, mint félelemből, orrom közeli érintkezésbe jött lovam sörényével.
Tüstént mellettem termett Kiss uram, és mélyen hajlongva mondta: »Alázatos szolgája!«, és természetesen vihogó nevetésben tört ki az egész zászlóalj. A fiúknak nagy volt az öröme, hogy egyszer engem is megcsíptek.
Kiss uramnak egy aranyat ajándékoztam, és megígértem a zászlóaljnak, hogy mindig fizetek egy aranyat, valahányszor rajta érnek, hogy egy golyónak bókolok. Ezt a második aranyat sohasem kellett megfizetnem.”
Tápióbicskei vitézségéért másodszorra is megkapta a III. osztályú katonai érdemjelet, az isaszegi diadal napján ezredessé lépett elő és április végén már a legendás III. hadtest egyik gyalogos hadosztályának élén állt. Májusban a II. osztályú katonai érdemjelet is mellére tűzték és 1849. május 21-én Buda váránál maga vezette rohamra a III. hadtestet. Természetesen a hölgyek szívét is megdobogtatta a „szőke német óriás”, Budavár visszavételét követően maga jegyezte fel naplójába, hogy „a vénasszonyok rajonganak értem”.
A peredi csata első napján – 1849. június 20-án – Görgei a III. hadtest parancsnokságát ruházta reá, mert Knezić tábornok nem bizonyult alkalmasnak e pozíció betöltésére. Görgei jól döntött, Leiningen ezredes másnap megszolgálta a bizalmat, feltartóztatta az oroszok meg-megújuló rohamait és rendben hátrált. Vezérőrnagyi előléptetését pár nappal később vehette kézhez és kiváló hadtest-parancsnoknak bizonyult a nyári hadjárat többi összecsapásánál, így az 1849. július 2-i és 11-i komáromi csatákban, az 1849. július 15-17-i váci csatában és az 1849. július 28-i gesztelyi ütközetben.
Barátja, Görgei a világosi fegyverletételt megelőző este – 1849. augusztus 12-én – maga ajánlotta fel neki a szökés lehetőségét, ám lelkiismerete tiszta volt, s maradt, hogy osztozzon tiszttársai sorsában.
Aradi hadbírósági tárgyalásukra az 1849. október 5-i ítélethirdetés tett pontot és utolsó óráiban Baló Benjámin református lelkész adott számára lelki vigaszt. Búcsúlevelében torokszorítóan köszönt el szeretett hitvesétől:
„A kocka eldőlt, és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserves lépésre. – A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állnék; de a rád és ártatlan gyermekeimre való gondolat, drága Lizám, súlyosan nehezedik a lelkemre. A csapás nem ért készületlenül. Azt hittem, mindenre készen vagyok: és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szívem arra a gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, örökre elveszítelek. (…) A gyerekek még meg vannak kímélve a fájdalomtól, és ez jól van így, ők a te szavaidból fogják megismerni apjukat, és ki mondhatná meg nekik jobban, mint te, hogy apjuk, bár az emberi törvények elítélték, szívében becsületes ember volt, aki meggyőződéséért halt meg. Rövidre van szabva az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nemsokára át kell adnom, és nehezemre esik megválnom ezektől a lapoktól, hiszen ezek az utolsó szavaim hozzád. Isten áldjon és oltalmazzon, drága nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen örök békében. Édes drága Lizám! Gyermekeim! Éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedek. Még egyszer köszönet hű szerelmedért, mindenért, amit értem tettél. – Istenem, Istenem! Nem bírom tovább. Isten veled, életem, mindenem!”
Másnap hajnalban még sógorának írt pár búcsúsort, pont akkor, amikor négy bajtársát agyonlőtték az aradi vársáncokban: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.” A vesztőhelyre kísért, civil ruházatban lévő tábornokok közül Leiningen nem csak termetével, hanem ruházatával is kitűnt – mivel sikerült megvesztegetnie fogva tartóit –, s az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti atilla feszült rajta, amelyet a függetlenségi háborúban viselt.
Az akasztófa alá hatodikként szólították, és hatalmas lelkierőről tett tanúbizonyságot, amikor az utolsó szó jogán így szólt: „Csak most, későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hír szárnyal, mintha én Buda vára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna; nekem most többé lapok útján ezt megcáfolni alkalmam nincs, de itt az utolsó percben, Isten szabad ege alatt, a jelenlevők előtt – midőn mindjárt Isten ítélőszéke előtt állandok – e felőlem terjesztett hírt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom.” Midőn nyakára hurkolták a kötelet, még élő tábornoktársaitól elköszönt:
„Isten veletek bajtársak! Nemsokára egy más ítélőbíró előtt fogunk állani, hol, hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk.” Ezután beteljesedett végzete…
Gróf Leiningen-Westerburg Károly legvitézebb honvédtábornokaink egyike volt, példaadó bátorsággal és rámenősséggel harcolt, s bár törte a magyar nyelvet, katonái rajongásig szerették és követték a legnagyobb golyózápor közepette is. Görgei és Damjanich tábornokok mellett „Károly bácsija”, Földváry ezredes is barátainak sorába tartozott. Németnek született, mégis a magyar ügy mellé állt, melyért feláldozott mindent, ami számára oly kedves volt.
Méltó rá, hogy a magyar nemzet hálája soha ne múljon el iránta és emlékét kegyelettel őrizze meg!
(A szerző hadtörténész)
