Tulajdonképpen megszokhattuk már, hogy mi, kisebbségi magyarok mindenféle kacifántos összefüggésbe kerülünk csak azért, mert más a nemzetiségünk, mint az alkotmányosan egyeduralkodó nemzetnek.
Dilemmában is voltam, vajon a cím után kérdőjelet, netán felkiáltójelet kéne írni. Mert azt is megszokhattuk, hogy a szlovák sajtó magyarokról vagy Magyarországról szinte kizárólag negatív híreket közöl, nehogy már valakinek eszébe jusson bármi jót látni bennünk. Meg nehogy valaki azt gondolja, érdemes kisebbségi magyarnak lenni és maradni. Nem mindig hazugságról van szó, nem, gyakran „csak” féligazságról. Vagy nemes egyszerűséggel „elfelejtik” az A mellé a B-t is közölni, amivel az állítás pont fordított értelmet kapna.
Goebbelsnek tulajdonítják a gyakorlatot, bár azt már régebben is tudták, hogy a sokszor ismételt hazugság igazsággá válik. Ennek technológiáját egy bizonyos Joseph P. Overton írta le az elhíresült Overton-ablakban. Ez arról szól, hogyan lesz megfelelő lépések következtében az elképzelhetetlenből, az elfogadhatatlanból hivatalosan, sőt jogilag is elfogadott tény. Tehát nemcsak a zsidóból lesz univerzális kártevő, de akár pozitív és hasznos jelenség az emberevés. Vagy követendő példa a szexuális másság. A példákat sorolhatnánk. S ha már Goebbelst említettem: nyomon követhető, miképp dolgozta meg a német nyilvánosságot.
Az alapvető feltétel: beszélni kell a kívánt témáról, akkor is, ha tabunak minősül – illetve éppen azért. És aztán fokozni. Azáltal épül be a köztudatba és válik elfogadhatóvá. Rólunk (és történelmünkről) már legalább egy évszázada mondanak válogatott szamárságokat.
Nekünk ezt ugyan mondhatják – gondolná az ember, de bizony a magyarok között is akadt nem egy, aki a szlovák melldöngető félrebeszélést elhitte: lásd a magyar gyerekek szlovák iskolába íratását, és így tovább.
A szlovákoknak nem kellett ezt soká mondani, nemzeti eszmélésüknek nyilván jólesett. De úgy tűnik, mintha lassan felednék, ezért egyesek szükségesnek tartják felfrissíteni az ebbéli emlékezetet. Vagyis beszélni kell erről a legkülönbözőbb variációban.
Ilyen például a SME-ben megjelent cikk, ahol – láss csodát! – a homoszexuálisokhoz és leszbikusokhoz hasonlít bennünket, magyarokat a szerzőnő. Ott kezdi, hogyan féltek a szegény szlovákok a nem is tudom, miféle negatív jelzőkkel ellátható magyar kisebbségtől, amely akár történelmi térképet képes akasztani a falra. Nahát! (Hazaárulás! Irredentizmus!) De persze ezen már állítólag túl vagyunk, igaz, a cikk azt sejteti, hogy nem lettünk mi se jobbak, se veszélytelenebbek, de a közvélemény már szeret minket, csakúgy, mint a homokosokat, sőt jobban is szeretne, ha néhány eltévedt bárány nem keverné azt a bizonyos kavarnivalót, amit a szegény LGBT-kisebbség fejére kenne, holott nekik is jogaik vannak, miért akarják ezt néhányan megtagadni tőlük.
Vagyis: mi is olyan szegény, sajnálatra méltó kisebbség vagyunk, mint a szexuálisan másképp orientáltak.
Hogy a cikk írójának hogyan jutott eszébe a tartalmilag, minőségileg és mennyiségileg is teljesen eltérő, s abszolút összehasonlíthatatlan kétféle kisebbséget összemérni, úgyszólván azonosítani, az talány. Sokkal inkább azt a gyanút veti föl, hogy bizonyos mentális hiányosságokról van szó. Ki tudja? Bár az is lehet, aljas, alantas húzás az egész, tudatos összemosás. Nem az első és nem is az egyetlen próbálkozás volna. Az intelligens németek is mi mindennek dőltek be…!
A mostani divat szerint eleve a melegek jogait emlegetve sok zagyvaságot összehordanak. Többek között azért, mert kizárólag az ő jogaikról beszélnek, mintha másoknak jogaik nem volnának. Például a gyerekeknek, akiket örökbe akarnának fogadni. Vagy nekik nincs joguk a teljes családra? A gyerekeket persze nem kérdezik, az LGBT-aktivisták jobban tudják, mi jó a gyereknek. A normális (hagyományos) családért ugyanakkor már valahogy nem ildomos kiállni. Persze kötelességről, s főleg felelősségről sincs szó. Nem beszélve arról, hogy a homoszexualitásért és egyéb szexuális másságért az LGBT-jogok harcosai szerint síkraszállni sokkal fontosabb, mint a nemzeti kisebbségek jogaiért.
Neoliberális szempont, hogy a nemzet kategóriája túlhaladott – az csak akkor érvényesülhet, ha a saját államalkotó nemzetről van szó. Na de a nemzeti kisebbségek? Ugyan már! Otthon beszélhetnek a saját nyelvükön – mit akarnak még?
Mi történne, ha egyszer a nemzeti kisebbségek, mondjuk a magyarok jogaiért is hasonló lelkesedéssel szállnának síkra ezek a grandiózus jogvédő újságírók, akik minden fölhatalmazás nélkül akarják a véleményünket formálni? Nyilván összeomlana a világ.
