Az elnöki rendeletek, közkeletű nevükön beneši-dekrétumok az elmúlt napokban ismét az érdeklődés homlokterébe kerültek, mivel az Emberi Jogok Európai Bírósága emiatt végre elmarasztalta Szlovákiát. Viszont ez az ügy élesen rámutat arra, hogy Szlovákiában még mindig érvényesnek tartják ezeket a jogfosztó jogszabályokat. Strasbourg örvendetes esemény helyszíne volt! Rég vártunk már erre!
Most azonban nem ezzel a precedens értékű üggyel kívánunk foglalkozni, hanem az elnök hatáskörének és rendeleteinek érvényességével. A dekrétumok összhangjával az akkoriban hatályos törvényekkel. Meglepő eredményre jutunk!
Csehszlovákiában 1920 és 1948 között a Csehszlovák Köztársaság Alkotmánylevele volt az alaptörvény, mely szabályozta az államfő megválasztásának módját és annak jogkörét is. Ennek fényében kell megvizsgálnunk Edvard Beneš státuszát és tevékenységét. Szinte kivétel nélkül azt olvashatjuk, hogy Csehszlovákia államfője volt megválasztásától kezdve 1935-ben 1948-ig. Ez azonban hazugság!
Lássuk a részleteket!
Tomáš Garrigue Masaryk (1850-1937), a négyszer megválasztott államfő korára és betegségére való tekintettel 1935. december 14-én lemondott. Az említett alkotmánylevél hivatalos magyar fordításából idézek a továbbiakban (Állami Könyvkiadóhivatal, Prága 1923).
Ehhez tudni kell, hogy a Nemzetgyűlés (parlament) kétkamarás volt. Képviselőházból és szenátusból állt (6. §).
„A köztársaság elnöke a Nemzetgyűlés által (38. §) választatik.” (56. §, 1.) „A választás érvényességéhez a képviselőháznak és a szenátusnak a választás idején fennálló együttes tagsági létszáma felét meghaladó többségének jelenléte s a jelenlevők három ötödrésznyi szótöbbsége kívántatik meg.” (57. §, 1.)
Edvard Benešt (1884-1948) is az Alkotmánylevéllel összhangban választotta meg a két kamara. Ám a Müncheni szerződés után, 1938. október 5-én lemondott és október 22-én feleségével együtt Londonba repült.
Az Alkotmánylevél ilyen esetben nem foglalkozott a lemondás körülményeivel, csupán annyit szögezett le:
„Ha az elnök a választási időszak folyamán meghal vagy tisztségéről lemond, az új választás az 56. és 57. §§ rendelkezései értelmében újabbi 7 évre ejtetik meg. A Nemzetgyűlés (§ 38.) e végből 14 napon belül összehívandó.” (59. §)
A Nemzetgyűlés eleget tett a törvény adta követelménynek és Emil Hácha (1872-1945) személyében 1938. november 30-án új államfőt választott. A 312 leadott szavazatból 272-őt kapott, holott 163 is elegendő lett volna.
A Cseh Alkotmánybíróság mégis 1995-ben hajmeresztő érveléssel kétségbe vonta Beneš lemondásának legitim módját. Mert arra nyomás gyakorlása miatt – úgymond törvényellenesen – került sor és a lakosság sohasem ismerte azt el. Ez jogilag meglehetősen nevetséges érvelés, mert az ország alkotmánya ebben a vonatkozásban nem adott útmutatást.
Ahogy láttuk, az alaptörvény számára a lemondás körülményei és indítékai közömbösek voltak. A törvényellenesség tehát mint vád, nem állja meg a helyét. A lakosság mit ismert el, vagy sem, annak jogi következményei nem lehetnek. (Jól néznénk ki, ha a közvéleménykutatás alapján alakulna a joggyakorlat. Az elítélt életfogytiglant kapott, de szavazzunk róla mennyit kapjon!?). A tételes jog ugyanis nem az állampolgárok véleményéhez igazodik. Lemondani egy tisztségről meg nem törvényellenes. Beneš akár maradhatott is volna.
A cseh Alkotmánybíróság véleményét maga Beneš cáfolja! Miután Háchát érvényesen megválasztották, Beneš decemberben írásban gratulált neki! Tehát elismerte a választás jogosságát.
1939. március 16-án táviratban kérte föl Roosevelt amerikai elnököt, hogy az Egyesült Államok kormánya ne ismerje el a cseh országrészek egy nappal korábbi náci megszállását. Ezt mint „Csehszlovákia volt elnöke” írta alá. Így két alkalommal is elismerte saját lemondását.
Ha Beneš nem mondott volna le – hét év után – 1942-ben mandátuma lejárt volna és újra elnökké kellett volna két héten belül választani. Erre azonban a közismert politikai körülmények miatt nem volt mód és az akkor éppen csak virtuálisan létező Csehszlovákiának volt legitim módon választott államfője Hácha személyében, akit a nácik a megszállt Cseh Morva Protektorátus (gúzsba kötött) államelnökének tették meg.
Az Alkotmánylevél erre az eshetőségre is gondolt:
„Amíg az uj elnök megválasztva nincsen (§ 59.), vagy ha az elnök akadályozva van…, hivatalos ténykedésének gyakorlása a kormányt illeti meg, amely az egyes ténykedésének végrehajtásával saját elnökét bízhatja meg.” (60. §)
Magyarán: ilyen esetben a miniszterelnök gyakorolhatja az államfői jogkört. Ebben az esetben Hácha akadályozva volt, így a londoni emigráns csehszlovák kormány feje, Mons. Jan Šrámek (1870-1956) lett volna jogosult ellátni ezt a tisztséget. Így viszont ennek a virtuális államnak két államfője lett. Ha Beneš törvénytisztelően kívánt volna eljárni, akkor átveszi a kormány irányítását mint miniszterelnök és ebben a minőségében gyakorolja az államfői hatalmat. A csehszlovák emigráns kormányt ugyanis fokozatosan a nagyhatalmak elismerték. (A Szovjetunió és Nagy-Britannia 1941. július 18-án, a Szabad Franciaország 1942. október 24-én.)
A magánember Beneš azonban 1941. október 15-ei elnöki alkotmányrendeletben önmagát törvények kiadására, megváltoztatására és felfüggesztésére hatalmazta fel (2/1940)! Hallgatólagosan úgy tett, mintha nem mondott volna le.
Ennek a rendeletnek 2. §-a ugyanis leszögezi: „A törvényeket módosító, hatályon kívül helyező vagy újak kiadását az ideiglenes állami berendezkedés érvényességi ideje alatt, elengedhetetlen esetekben a köztársasági elnök a kormány javaslatára rendeletek [dekrétumok] formájában adja ki.” (Eredetiben ITT).
Hácha börtönkórházban hunyt el 1945. június 27-én. Ekkortól jöhetett számításba Beneš újraválasztása, korábban semmi esetre sem. Ez meg is történt, ám nem a törvénnyel összhangban.
Ugyanis az Ideiglenes Nemzetgyűlés nem választott testület volt, hanem kinevezett. A nemzeti bizottságok választották ki annak tagjait. Erről a 47/1945-ös elnöki alkotmányrendelet döntött. Sőt még azt is előírta, hogy e testület tagjai „tartoznak megerősíteni” (přisluší potvrditi) Benešt tisztségében, amíg az nem lesz újraválasztva (2.cikk, (1))! Ez a rendelet így kétszeresen is az alkotmányba ütközött. Először is, a Nemzetgyűlés tagjainak „utasításokat senkitől elfogadniok nem szabad.” (22. §, 1.) Másodszor, minden pártból hozzávetőlegesen 50 személyt delegáltak. A kommunistáknak így nagyjából száz „képviselőjük” lett, mert Szlovákia Kommunista Pártja és Csehszlovákia Kommunista Pártja külön-külön szerepelt. Viszont képviselő az alapokmány szerint természetesen csak az lehetett, akit az „általános, egyenlő, közvetlen, titkos választójog alapján az aránylagos képviselet elve szerint választanak.” (8. §)
Tehát ez a nem az alaptörvénnyel összhangban összehívott 300 tagú testület erősítette meg a lemondott Benešt tisztségében – parancsba kapva ezt az egyetlen lehetőséget – és az elnöki alkotmányrendeleteket jóváhagyta!
Ez a társaság 1945. október 28-ától 1946 júniusáig bitorolta a képviselői helyeket az Alkotmánylevéllel ellentétben, majd helyet adott az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek, melyről a 65/1946-os sz. alkotmánytörvény rendelkezett. Ennek 2. cikke mondta ki, ez a testület is egykamarás (eredetiben ITT). S. Pekárek 1991-ben ezért így kiáltott föl:
„1946. február 2-án az Ideiglenes Nemzetgyűlés alkotmánytörvényt fogadott el, mellyel az összes köztársasági elnöki dekrétumot törvényerőre emelte. Meg kell jegyezni, hogy tagjai nem választásokon kerültek az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. Nem választott képviselők törvénybe iktatták egy nem választott elnök törvényeit. Az összes ország jogászai, gondolkozzatok!”
(Odkaz Benešova socializmu /Beneš szocializmusának üzenete/, Studentské listy 1991/4., 4. o.)
A Szlovákia területén működő Szlovák Nemzeti Tanács sem volt törvényes testület, mert erről az alkotmánylevél mit sem tudott. 1943-ban alakult Szlovákia Kommunista Pártja kezdeményezésére. Ennek a testületnek a jóváhagyásáról az egykamarás Ideiglenes Nemzetgyűlés döntött (65/1946 1. cikk (3) bekezdés). Tehát érvénytelenül.
A választásokra 1946. május 26-án, vasárnap került sor. Az Alkotmánylevél mindig vasárnapban határozta meg a választások idejét (8. §). Ez a testület viszont csak egykamarás lett mint jogtalan elődje, ami ugyancsak ellentmondott az alkotmánynak (6. § 1.)! Erről már fentebb szó esett. Ezt a testületet Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek hívták és az új, 1948-as alkotmány elfogadásáig működött.
E két testület tehát bármit is szavazott meg, az az Alaptörvény értelmében többszörösen is érvénytelen volt, hiszen láthattuk, két kamarának kellett az alaptörvény szerint mindent jóváhagynia, hogy törvényerőre emelkedhessen.
„Azon intézkedések, amelyeket mindkét ház az összejöveteltől számított 2 hónapon belül jóvá nem hagy, további érvényüket vesztik.” (54. §, 15.)
Világos, nem?
Feltéve, de meg nem engedve, vizsgáljuk meg, ha Edvard Beneš legitim államfő lett volna, rendelkezett volna-e azzal a jogosultággal, hogy alkotmányleveleket (dekrétumokat) bocsásson ki? Magyarán, jogalkotó jogkörrel rendelkezett-e?
Az érvényes Alkotmánylevél 56-69. §-ig szabályozta az elnök megválasztását, hatáskörét és büntethetőségét. Egyrészt bizonyos feladatokkal bízza meg (nemzetközi szerződéseket ratifikál, hadiállapotot hirdet ki, jóváhagyja a megkötött békét, fogadja és meghatalmazza a követeket, elnapolja, vagy feloszlatja a Nemzetgyűlést, kinevezi és felmenti a minisztereket, kinevezi a felsőoktatási intézmények tanárait, bírákat és katonatiszteket stb.) Jogalkotó jogköre viszont korlátozott. A törvényeket „saját megjegyzései kiséretében való visszaküldésére jogosult (§ 47), aláirja a Nemzetgyűlés (§ 51) és Podkarpatszka Rus [Kárpátalja] (§ 3) országgyűlésének törvényeit…” (64. §, 5.)
Törvényalkotást kezdeményeznie csak egy módon lehetséges számára: „oly intézkedések fontolóra vételét, amelyeket szükségesnek vagy célszerűnek tart, a Nemzetgyűlés figyelmébe ajánlja” (64. § 6).
Viszont az Alkotmánylevél nem rendelkezett a továbbiakban ezzel kapcsolatban. Ezt a parlament tehát vagy figyelembe vette, vagy ejtette.
Látjuk, az államfő csak közvetve léphetett föl, önállóan törvényt nem nyújthatott be.
Az elnöki alkotmányrendelet (ústavní dekrét prezidenta) fogalmát az alaptörvény nem ismerte, így ilyen rendeletek törvénytelen intézkedések voltak.
A németeket és magyarokat sújtó rendeletek és törvények egyrészt az alkotmányba, valamint a köztársaság védelméről szóló törvénybe is ütköztek.
Az alkotmánylevél utolsó, 134. §-a ugyanis így szól: „Az erőszakos elnemzetlenítés semmiféle alakban megengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilváníthatja.”
Vagy igen, vagy nem. Ez gumiparagrafus, mert feltételes módot használ. Ennél sokkal erélyesebben fogalmaz A köztársaság védelméről szóló 50/1923-as sz. törvény 14. §-a. Aki ugyanis a lakosság bizonyos csoportjai ellen erőszakra vagy más ellenséges cselekedetre ingerel nemzetiségük, nyelvük, fajuk vagy vallásuk miatt, netán azért, mert vallástalanok, egy hónaptól egy évig terjedő szigorú börtönnel büntethető. Aki ugyanilyen oknál fogva gyűlöletet szít a lakosok bizonyos csoportjai ellen, tizennégy naptól egy évig terjedő szigorú börtönre ítélhető. Aki ugyanilyen oknál fogva bizonyos egyének elleni erőszakra vagy egyéb ellenséges cselekedetekre ösztönöz, de nem gyűlöletre, nyolc naptól három hónapig terjedő börtönnel sújtható (2-4. cikk).
Aki a köztársaságot, a nemzetet vagy a nemzeti kisebbségeket gyalázza, ezt nyers és uszító módon teszi, s e cselekedet nyomán fennáll annak veszélye, hogy ezáltal a köztársaság megbecsültsége vagy az ország általános békéje, netán nemzetközi kapcsolatai kerülnek veszélybe, ugyanúgy büntetendő, mint az előbbi esetben, ha a felsorolt cselekmények a nyilvánosság előtt történnek (5. cikk). (eredetiben ITT).
Ezt a törvényt négyszer is módosították (124/1933, 140/1934, 68/1935, 20/1939). 1948. október 24-én törölték.
Tehát Beneš és cinkostársai ezt a törvényt is megsértették.
Azon kívül, hogy kimutattuk ezeknek a rendeleteknek többszörös törvénytelenségét, le kell szomorúan szögeznünk, Beneš, a cseh és szlovák politikai elit, valamint a jogásztársadalom törvénybe ütközően kormányzott. A társadalom bosszú vezette széles rétegei cinkos módon hallgattak.
Csehszlovákiában bűnözők uralkodtak! Ezt a jogtalan állapotot erősítette meg határozatával a szlovák parlament 2007-ben. Tátva maradt a szánk.
Világ jogászai, gondolkozzatok! De a jogérzékkel megáldott emberek sincsenek ez alól felmentve.
