Az ötvenéves nyitrai magyar pedagógusképzés egyik jeles személyiségét a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntette ki Schmitt Pál, köztársasági elnök. Ezen ünnepélyes alkalomból beszélgettünk Dr. László Béla egyetemi tanárral.
Mi vezette Önt ahhoz, hogy a felvidéki magyarság kérdésével foglalkozzon?
Elsősorban azon élmények, amelyek erősítették magyarságtudatomat, másodsorban pedig a valóélet, amely rákényszerített bennünket arra, hogy cselekedjünk magyarságunk érdekében. Egyszer kisiskolás koromban arra ébredtem, hogy édesanyám fölém hajolt, könnyeivel áztatott, és azt súgta fülembe, hogy nem kell fölkelnem, mert elvitték a tanítót. De hát mért vitték el, kik vitték el, kérdeztem ijedten. Az a tény, hogy elvitték a magyar tanítót a magyar gyerekektől, és szlovák tanítót helyeztek oda, akinek a beszédét abszolút nem értettük, bizony meghatározta az ember további gondolkodását. Vagy vegyük például a gimnáziumi időszakot. Ekkor már magyar gimnáziumba járhattunk, azonban magyar irodalmi műveket nem lehetett kapni Szlovákiában. Illegálisan, pult alatt szerezték be számunkra a magyar irodalmat, illetve a magyar folyóiratokat. Főiskolás koromban pedig az Ifjú Szívekkel végigjártuk dél-Szlovákiát, és megismertük a dél-szlovákiai életet, s az itteni magyarok életét látva döbbentünk rá, mit jelent a kisebbségi sors.
Ezek a tapasztalatok kialakították mindenkiben azt, hogy magyarnak lenni, magyarságunkat megtartani, hinni ebben nem elég, de cselekedni is kell. Aztán a 70-es/80-as évek magyarellenes eseményei váltották ki a tenni akarásunkat, amikor törvényt próbáltak elfogadni a párthatalomban, hogy korlátozzák a magyar nyelvű oktatást a magyar iskolákban. Ez a lépés egybeesett a nyitrai magyar pedagógusképzés korlátozásával is. Magyar tanító nélkül pedig a magyar iskolák sorsa is veszélyben volt, az iskolák bezárásával pedig a szlovákiai magyarság megszűnésének folyamata nagyon intenzíven elindulhatott volna. A Duray Miklós által vezetett jogvédő bizottság akkor már munkálkodott, sokan be is léptünk ebbe a folyamatba. Elkezdtünk ténylegesen szervezkedni – akkor még illegálisan – olyan problémák megoldása érdekében, amelyektől a szlovákiai magyarság sorsa függött. Így mi Nyitrán elkezdtük a magyar pedagógusképzés problémáinak a nyilvánosságra hozatalát, és küzdöttünk azért, hogy a magyar pedagógusképzés megmaradjon.
Hogy fogadta a hírt, amikor megtudta, hogy a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét ítéli oda Önnek a Magyar Köztársaság? És milyen felelősséggel jár ez?
A hír, hogy rám esett a választás, nagyon meglepett, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ebben a mozgalmas életben tudom azt, hogy milyen sokan vannak Szlovákiában, akik sorsukat, életüket veszélyeztetve is kiálltak a szlovákiai magyarságért – ők mind megérdemelnének egy-egy ilyen kitüntetést. Ezt a kitüntetést nem egyéni dicsőségnek tekintem, hanem sokunk kitüntetésének azért, amit a szlovákiai magyarságért sikerült tennünk. Sokuk dicsősége, akik nélkül én sem vehettem volna át ezt a Mindenhatónak köszönhetően. A felelősség pedig azzal jár, hogy továbbra is cselekedni kell a nemzetiségünk megmaradásáért, mert látjuk azt, tudjuk azt a mai helyzetben is, hogy nagyon sok olyan probléma van, amelyek megoldásra várnak, nemcsak az oktatásügy, a kultúra, hanem a megélhetés, a szociális gondok, az egészségügy, a gazdaság terén, amelyek külön is befolyásolják a sorsunkat. Itt mindenütt cselekedni kell, előre kell lépni. A feladat nagyon sok most is, és csak remélni tudjuk, hogy bírja az ember a terhet.
Mik a céljai az elkövetkezendő időkben, milyen terveket szeretne megvalósítani a szakmáján belül?
Abban a korban, amelyben már vagyok, nagy és hosszú távú célokat kitűzni nem illik. Azonban el tudom mondani azt, hogy a batyum még tele van problémákkal. Az elmúlt évtizedekben vállalt különböző feladatok és funkciók miatt bizony a szakmai problémák, amelyekkel a tudományos fokozatokat sikerült megszerezni, kicsit háttérbe szorultak. Van odahaza egy kis zöld noteszom, amelyben összegyűjtöttem a matematikai és nem matematikai problémákat. Most, hogy kicsit fölszabadultam a funkciók alól, próbálom majd ezeket megoldani. Továbbá mindent megteszek annak érdekében, hogy a nyitrai magyar kar, a Közép-európai Tanulmányok Kara, sikeres legyen. Erőmhöz mérten vállalok minden feladatot, hogy továbbra is minőségi szintű pedagógusképzés folyjék itt.
Melyek a legkedvesebb emlékei, amelyek Nyitrához és a magyarsághoz fűzi?
Ma is meghatóan gondolok vissza például az 1988-as petíciós tiltakozásunkra és annak követelésére, hogy Nyitrán állítsuk vissza a teljesen szervezett magyar tanító és tanárképzést. Ekkor még az ilyen kezdeményezésben résztvevőket az iskolából való kizárás fenyegette. Ennek ellenére az akkori magyar tagozat hallgatói egy emberként vállalták a petíciós aláírást, többen szóvivőként még többet is. E hallgatókat mélyen szívembe zártam és ma is meghatóan gondolok vissza rájuk. 1989 őszén a rendszerváltást az egyetemünkön a változásokat kezdeményező tanárok és hallgatók úgy vezényelték le, hogy új vezetőket választottak a főiskola élére. A választás úgy zajlott, hogy minden alkalmazott és hallgató szavazati joggal rendelkezett. A decemberi választás eredményeinek összeszámlálása az éjszakába nyúlt. A magyar hallgatók egy csoportja Erdélyi Péter vezetésével éjjel hozta meg a hírt, hogy engem választottak meg a magyar ügyek dékánhelyettesének. Együtt felmentünk a közeli kálvária dombra, ahol a sötét éjben messze elhangzottak a magyar himnusz és a szózat, illetve még sok akkori sláger dallamai. Különösen kellemes emlék fűz ahhoz az eseményhez, amikor Daniel Kluvanec rektor úrtól átvehettem a magyar karunk a Közép-európai Tanulmányok Karának alapítólevelét. Ez is azt bizonyítja, hogy magyar nemzeti kisebbségünk ügyeiért megéri kitartóan küzdeni, mert előbb-utóbb meghozza az eredményt. A nyolcvanas években a magyar hallgatók Juhász Gyula Ifjúsági Klubja különösen sikeresen működött. Kellemes emlékeim kötődnek az akkori hallgatókhoz és a Klub vezetőihez. Tisztelettel gondolok vissza Orosz Jenőre, Kabla Józsefre, Könözsi Lászlóra, Vörös Atillára, Bruder Icára, Pónya Pálra,Vörös Évára és még sokukra, akikkel a klubesteken, a gimesi művelődési táborokban – az akkori demokratikus ellenzék és neves szakemberek társaságában – oly kellemes, tanulságos órákat tölthettünk el, kiművelve a rendszerváltó magyar fiatalokat.
Köszönjük a ránk szánt időt, s további hasznos és sikeres munkát kívánunk.
Szabó Réka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”33100,32943″}
