Negyed évszázaddal ezelőtt történelmi jelentőségű eseménynek lehettek tanúi Párkány, Esztergom és a magyar–szlovák határvidék lakói.
A második világháború végén felrobbantott Mária Valéria híd újjáépítését azok, akik egykor nap mint nap közlekedtek rajta, hosszú évtizedeken át szinte elképzelhetetlennek tartották.
Ami ezután következett, több mint fél évszázadon át fájó sebként élt a helyiek emlékezetében.
A Dunába nyúló, megcsonkított hídpillérek 57 éven keresztül mementóként emlékeztettek a szétszakítottságra.
Bár a folyó két partján ugyanannak a történelmi és kulturális közösségnek a tagjai éltek, családokat, barátokat és gazdasági kapcsolatokat csupán a lassú és korlátozott kompjárat kötött össze. A híd hiánya nemcsak közlekedési akadályt jelentett, hanem mindennapos lelki terhet is, amely folyamatosan emlékeztetett arra, ami elveszett.
A háború utáni kommunista rendszernek nem állt szándékában újra összekötni az egykor összetartozó partokat. Sokan ma is emlékeznek azokra a megalázó és feszültséggel teli határátlépésekre, amelyek akár egy rokoni látogatást, akár egy bevásárlóutat is megnehezítettek. A vámvizsgálatok, az olykor megalázó motozások és a határőrök, vámosok kiszámíthatatlan bánásmódja maradandó nyomot hagyott az emberek emlékezetében.
A dunai kompátkelés sem jelentett valódi megoldást. Az utolsó esti járat már kora este közlekedett, így a két part lakói számára még a nyári időszakban is korlátozottak voltak a találkozási és szórakozási lehetőségek. Még a rendszerváltozás idején sem sokan hitték, hogy egyszer természetessé válik a szabad közlekedés a két város között.
1999.augusztus 25-én, majd szeptember 16-án a magyar és a szlovák kormány aláírta a Mária Valéria híd újjáépítéséről szóló megállapodást, 2000-ben pedig kiírták a közbeszerzést a kivitelezésre.
A terv megvalósulásához arra is szükség volt, hogy olyan politikai akarat találkozzon, amely mindkét oldalon támogatta a beruházást. Ennek köszönhetően valósulhatott meg a híd újjáépítése, amelyet 2001. október 11-én adtak át ünnepélyes keretek között.
2001 nyarán került helyére a Mária Valéria híd utolsó, hiányzó eleme. Ezzel 57 évnyi kényszerű elszakítottság után fizikailag is újra összekapcsolódott a Duna két partja.
Esztergom és Párkány, valamint az egész térség lakói számára a Mária Valéria híd soha nem csupán acélból és betonból épült átkelő volt. Története szorosan összefonódik a régió viharos múltjával.
Amikor huszonöt évvel ezelőtt végleg összeért a híd, az jóval több volt egy mérnöki teljesítménynél. A két part újraegyesülése a remény, az összetartozás és a jövőbe vetett hit jelképe lett. A híd újjáépítése visszaadta a térség természetes vérkeringését.
Ma már szinte elképzelhetetlen nélküle az élet: diákok járnak át tanulni, emberek dolgozni, családok látogatják egymást, a kulturális és turisztikai kapcsolatok pedig természetes módon fonják össze Esztergomot és Párkányt.
A történelmi mondás, miszerint „összenő, ami összetartozik”, ebben az esetben is igaznak bizonyult.
Dokumentumok őrzik a 2001. október 11-i hídavatás emlékét, amely európai jelentőségű esemény volt. A résztvevők számára a napot eufória, hála, tisztelet és az összetartozás érzése határozta meg. Az ünnep hangulata pedig nem csupán azon a napon volt érezhető, hanem még hosszú időn át.
A híd újjáépítésével az egykori Esztergom vármegye térsége ismét szorosabb szellemi és gazdasági kapcsolatba került egymással.
A Mária Valéria híd ma is a magyar–szlovák határ egyik legforgalmasabb átkelője. Jelentőségét nemcsak közlekedési szerepe, hanem a páratlan dunai panoráma és az a szimbolikus üzenet is erősíti, amelyet negyed évszázaddal az újjáépítése után is hordoz.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
