Semmire. Előrebocsátom, közösségünk lejáratására. A kimondottan bántó ebben az, hogy a közelmúltban valami hasonló lajstromok – a társadalmi életünk különböző érdekszféráit feldolgozva – készültek már nemzetiségi vonalon, legutóbb a köztudatban ezt a sokat bírált „százas listák” név alatt ismertek. Már az is felháborító, hogy éppen száz kiválasztottal – tömérdek bíráló cikk, blog jelent meg ezzel kapcsolatban – foglalkoztak itt , mely „címgyűjtemények” minden valamirevaló, a múltban nem a Husák rezsim talpnyalói közé tartozó emberek között kiverték a biztosítékot.
Sokan nem szóltunk, tévedni emberi dolog, csak a gond ezzel az, hogy egy nemzetiségi közösség kárára tévedett a szerkesztőgárda. Az említett „listázásokban” – mert ezeket a kiadványokat lexikális, vagyis „tudományos” feldolgozásoknak legédesebb álmunkban sem lehet nevezni, miként szeretettel hirdették könyvszentelők garmadán szüleményüket a szerzők – valahogy „túlsúlyba” kerültek azok a személyek, akik az átkos „kedvencei” közé tartoztak. Hogy miért történhetett ez meg, lehet tippelni.
Ám valami hasonló ismét „újratermelődött”, a tágabb nyilvánosság bevonása, a pontosítás – ismétlem, az általános pontosítás – szükségessége nélkül. Ezért is ez a fokozott felháborodás, a korrekció, vagyis egy új lexikális címgyűjtemény összeállításának szükségessége után való kiáltás, melynek széleskörű, nem néhány emberre korlátozott adatgyűjtők, pontosítása évekig is eltarthat, hiszen egy nemzetiségi közösség becsületéről van szó.
Veterán koromra hivatkozva megfogadtam, hogy a hagyományos európai értékeket követő emberként ebben az írásomban is előre megismertetem kedves olvasóimat azokkal a célmondatokkal, amelyek segíthetnek a dolgok helyére rakásának vonalán. Ugyanis értelmiségi barátaim zöme – Pozsonytól Királyhelmecig – is felháborodva reagált a fentiekben említett történésre, hiszen az egész közösségünket érintő, a rólunk alkotott általános jövőbeni képet befolyásoló témáról van szó.
Minden tiszta múltú nemzetiségi értelmiségi – a múlt „ vörös” hagyatékával nem terhelt közember, értelmiségi – által közkedvelt Felvidék.ma portálon is megjelent a fenti témával kapcsolatban Mihályi Molnár László Kísérlet egy lexikonra című írása. A cikkben a szerző – példák feltüntetésével – rámutat a lexikon hiányosságaira s a kimondott, nemcsak tartalmi, hanem szerkesztési aránytalanságaira, például a kommunista „dealer” Major István életútjának – a „lexikonban” sok van ilyenből – hosszas, ismétlem, pozitív jellegű pontatlan taglalására. Persze ilyen s ehhez hasonló bakikat, elévült adatok tömkelegét itt, Pozsonyban mi is felfedeztük a kiadványban. Mivel a jeles szerző számos hiányosságot felsorol a „lexikonnal” kapcsolatban, nevek sorát idézi, kik miért és kik miért nem értelmezésben, így én ezzel nem foglalkoznék, hanem – további néhány építő jellegű gondolat alábbi beiktatásával – reagálnék az említett írás szerzőjének ama kulcsmondataira, amelyen valóban érdemes elgondolkodni:
„Büszkén jelentették, hogy megjelent A cseh-szlovákiai magyarok lexikona. De vajon mennyit érhet egy lexikon, amely már a megjelenés pillanatában elavult és hiányos ?”
A tárca írója végszóként kifejti, hogy miként is tekintenek majd a jövőben közösségünkre, ha egy ilyen hiányos publikáció kerül majd amolyan időkapszula formájában egy múltunk iránt, etnikumunk iránt érdeklődő ember kezébe.
Közel huszonöt évvel ezelőtt a nemzetközi életrajzi lexikon, a Who is Who engem is levélben megszólított, a mellékelt nyomtatvány kérdéseire válaszolva küldjem el számukra a legfontosabb életrajzi adataimat. Közlés után, évek elteltével több alkalommal is lekérték a friss történéseket adatokat, természetesen azzal a mindig ismételt, nyilvánvaló megjegyzéssel, hogy a szerkesztőség fenntartja az adatellenőrzés, bővítés, esetleg korrigálás jogát.
Közvetlen a rendszerváltás után is megjelent szlovákiai magyar fronton egy Ki kicsoda … című könyv, majd cirka tizenkét évvel ezelőtt egy digitális feldolgozás, melynek kiadója szintén nyomtatvány formájában lekérte a fő adatokat, majd a kiadó minden, címszóként szereplő személy számára elküldött egy CD-t aránylag megfizethető összegért. Amolyan belső tájékozódás szempontjából – főleg a közösségszervezők, lapszerkesztők szempontjából azokban az időkben – ezek használható adatgyűjtemények voltak. Ma már persze – fényévekre – máshol tartunk.
Hogy miért is említettem a fentieket ? Csak azért, hogy számos jó példa már támaszként, alapul szolgálhatott volna a jelen számára, s elvégre létezik egy „világpélda,” a Wikipédia is, így aztán miért kellett Guttenberg korába „visszaballagni” egy anyagilag sem mindenki számára hozzáférhető „lexikon” kiadásával? Hadd ne írjam körül a mai magyar értelmiségiek – tanítók, az önkéntes közösség- s művészetszetszervezők – anyagi helyzetét, akiknek a birtokában szinte kötelezően ott kellene lennie egy ilyen széles társadalmi összefogás által létrehozott, kiemelem pontosított címgyűjteménynek. Ugyanis amikor számos olyan személyiséget, közösségszervezőt – aki annak idején nem tartozott pártunk és kormányunk „díszpintyei” közé, s a nemzetiségiekből verbuvált sugi-bugi társaságnak sem volt eminens tagja – megszólítottunk, jelentkeztek-e nála a „lexikon” szerkesztői adatpontosítás végett, a felelet legtöbbször úgy hangzott, hogy az újságban olvastam róla, vagy több bíráló blogból értesültem, hogy ilyesmi napvilágot látott. S mindez a világháló létének korszakában történik.
Természetesen nem érheti elmarasztalás a lexikonnak a – jó szándék vezérelhette – kiadóját, hiszen minden hasonló szójegyzék technikai kivitelezése, bejegyzése, grafikai stb. összeállítása hatalmas munkával jár. Kérdés persze, hogy egy kötetben elfér-e egy nemzeti közösség eseményeinek, személyiségeinek története több mint kilencven év távlatában.
Amint mondani szokás, „ egy csöpp tintát” nem pazarolok a fenti téma körülírására, ha nem a közösségem iránt érzett felelősség, a jobbító szándék vezérelte volna tollamat.
Azt hiszem, így állt hozzá a Felvidék.ma portál is, melynek szerkesztői felajánlották, hogy felhívásaik révén digitális formában összegyűjtik a hiányzó adatokat, kiegészítik a hiányosan feldolgozott címszavakat, amit majd ki lehet a lexikon mellett adni amolyan helyesbítő címjegyzék formájában. Az ötlet korszerű, segítő szándékú s nagyszerű, ám minden jó alapötlet formálható, tovább építendő.
Ugyanis nem tartom éppen szerencsésnek, etikusnak azt, hogy egy-egy eseménnyel, személyiséggel kapcsolatos bejegyzés javított részét valahol egy pótfüzetben, egy jegyzetben meg lehet találni, vagyis „utána lehet” keresni, mert valakik valahol tévedtek. Ez megalázó mind a kiadó, mind a hevenyészett formában bemutatott személyiség részére is.
A jó megoldás az lehetne, ha egy olyan közkedvelt, sokak által olvasott médiafelület, portál, mint a Felvidék.ma kérdőívek segítségével, számos állandó, ismételt felhívás megtámogatásával digitális formában begyűjtené azt a lexikális anyagot, ami nemzetiségi közösségünkkel kapcsolatos. Itt minden kisközösség, értelmiségi, közszereplő partner lehetne, s az ötszáz kilométeres határ mentén élő szellemi műhelyek, közösségek, személyek friss adatokkal szolgálva úgymond naprakészen feltölthetnék a később szerkesztői szűrésen átesett – munkacímet használva – nemzetiségi „Wikipédiánkat.” Ez a korszerű, világszerte alkalmazott lexikális adatgyűjtés a közlés után azt is lehetővé tenné, hogy korrigálni, folyamatosan új bejegyzésekkel bővíteni lehessen az adatokat.
Az ilyen később közszemlére bocsátott, világhálón közreadott lexikális címgyűjtemény a társadalmi kontroll hatására eleve kiszűrné a címjegyzékből azoknak a kommunista államvédelmi szolgálatokban tevékenykedő ügynököknek, ezek csicskásainak címjegyzetét, s azoknak, az átkosban nemzetiségünknek sokat és sokaknak ártó, ma is az élet számos területén „tülekedő” személyeket, akiknek semmi keresnivalójuk sem ilyen címgyűjtemények összeállításában, sem magában a lexikális adatbázisban.
Az ilyen megérett, többször feltöltött, digitális lexikális címgyűjteményt idővel könyv formában, vagyis többkötetes nemzetiségi lexikon formájában is meg lehetne jelentetni, hiszen az elszakított területeken élő, kilencven év folyamán sokat szenvedett nemzetiségünk ezt valóban megérdemelné.
Magam is imádom a kézbe fogható könyvet, a díszes kiadásokban megjelentetett lexikonokat, régi gyűjtőszenvedélyem révén sok száz ilyen csoda díszíti könyvespolcom roskadozó deszkáit. Persze amíg az ilyen míves kiadású nemzetiségi lexikonok sora is gyűjteményem és sokunk gyűjteményének tárgyai lesznek, addig közösségünkre sok-sok munka vár, már csak azért is, hogy ezek a kötetek ne csak szépek, de igazmondóak is legyenek.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50945,50257,50178,49093,46248″}
