Csütörtök este
Ma már vártam a levelet. De el tudom képzelni, hogy nem írhatsz: otthonról nem lehet, és így hová menj? Az irodába vagy a cukrászdába, hogy írhass nekem? Hogy visszájára fordult a levelezés?! Mintha légüres térben élnék, élnénk. A múlt héten még küldemények egymásutánja, ez az áradó megállíthatatlanság, és most ez a roppant csend. De ha nem is látja szemünk az új betűt: a régiek bennünk zsonganak, a szavak minden rád gondolásra újra élednek, élnek. Amit elmondtunk, megírtunk egymásnak, az kitörölhetetlen, eléghetetlen, elfeledhetetlen! Egymás szájába adtuk csókként, sóhajként, leheletként a szavakat, egymás szájából szívtuk magunkba mézét és keservét, szerelmünket. Ha napok telnek el így, hetek és hónapok, akkor is, akkor is a tegnap, tegnapelőtt leírt szavak felébrednek bennünk – zenélnek, melegítenek, éltetnek.
Ha behunyom a szemem, mindent látok, ha kinyitom a szemem, mindent tudok, mindenre emlékszem. Itt van, szemhunyva, szemnyitva a legdrágább, legtapadóbb, legélőbb valóság: te!
Péntek este
Végre: levél! Felemás levél, hivatalos és igazi. Felemás, mint az életünk, mint a szerelmünkre abroncsolt kényszer-valóság. És mégis él, mert éltetjük ezzel a folytonos egymásra gondolással. Ez az áramkör megszakíthatatlan, a levegőben van, bennünk van, a vérünkben, az agyunkban, a szívünkben. Csak be kell hunyni a szemet, vagy felemelni a fejünket, s máris érezzük, tudjuk egymást. Én majdnem minden átélt percedet, mozdulatodat, szemvillanásodat, szót formáló ajkadat, szavadat, sóhajodat, és csendbe hullásodat – mindent élek, átélek olyan frissességgel, olyan valóságosan, ahogy itt hagytad. És te ugyanígy elvittél engem magaddal, élsz, beszélsz velem.
Szombat este
Megint ceruza. Egész nap fejfájás, nincs étvágyam, nem eszem, és az idő is elromlott. Esik és hideg van.
Ma van az első nap, hogy nem volt vendég. Ma szétkotortam a kályhában a hamut, melyben egy kis papír darabka megmaradt. Ezt lehetett róla leolvasni: „dom, hogy szer.” Kiegészítve: tudom, hogy szeretsz.
Tudod. Még a máglyából is megmaradt ennyi, bizonyosságnak. „Tudod, hogy szeretlek.” Ezt sikoltja a papírmaradék, és én tudom, hogy te is szeretsz.
1959.VIII.31.
Tegnap este haza írtam neked levelet. Holnap fogod megkapni. Tudom, türelmetlenül fogod várni, mert életjel.
Fáradt vagyok a vendégjárástól. Tegnap délelőtt Győry Dezső volt itt, egész délelőtt vártam, mert táviratot küldött, hogy autóval jön. Ma egy szlovák filozófus, akadémikus érkezett: Igor Hrusovsky. Németül folyt a társalgás órákon át. Nagyon meg vannak hatva tőlem a szlovák írástudók, de kifelé nem adják tudtul meglátásaikat. Ez a hivatásos bölcsész mindenáron filozófussá akar engem avatni az írásaim alapján.
Nem vagyok én most semmi, sem bölcs, sem tudós, sem író, nekem most egy foglalkozásom van – veled lenni, rád gondolni. Nem vagyok én most csak a tiéd. Nem vagyok én más, csak egy szerelemmel áldott és vert ember. Kérdésem: a szeretsz?, és bizonyosságom a válasz: szeretlek.
Jaj, már majdnem két hónapja nem dolgozom. Bűvöletben élek, kábulatban. Még nem akarok e bűvkörből kilépni, mást is csinálni. Engedj még behunyt szemmel és nyitott szemmel csak ezt élni, ezt tenni, ezt a nagy semmittevést, ezt a nagy mindentevést a szerelem által, általad, veled, miattad!
Ki áldozott neked így? Ki áldott téged így? Hol élhetsz így, ilyen csodásan, ilyen bűvöletes valóságban, térben és időben messze, és teret és időt kitöltőn? Itt,itt vagy te olyan élet olyan csoda, olyan szépség, jóság, melegség, gyönyörűség, lélek étke és itala, ahogy még senkinek sem adtad magad. Én szerelmem: érzed-e, tudod-e ezt így? És éppen most, amikor nem kapsz tőlem betűt, nem kapsz tőlem szót?
Folytatjuk.
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Kolár Péter gyűjteményéből {iarelatednews articleid=”56087,56031,55794,55793,55553,55552″}
