A Magyar – Szlovák Történész Vegyes Bizottság konferenciájára október 13-14-én került sor Budapesten. A regionális identitásvilágok, nemzetépítő törekvések a 19. századi Magyarországon témakörben Szarka László, Elena Mannová, Pál Judit és Miroslav Kmet’ tartott előadást.
„A nemzetállami diskurzus felerősödése háttérbe szorította annak lehetőségét, hogy a magyar és szlovák nemzetépítés szerepét konkrétan és súlyának megfelelően vizsgáljuk” – állapította meg a Magyar-Szlovák Történész Vegyes Bizottság kétnapos konferenciájának vendégeit köszöntve Gyáni Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a rendezvénynek helyt adó Történettudományi Intézetben a budai várban.
A Bizottság magyar tagozatát a múlt év óta magyar részről Csukovits Enikő, a Történettudományi Intézet főmunkatársa, szlovák tagozatát pedig Lengyel Tünde, a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa vezeti.
Szarka László, a Selye János Egyetem docense és a Történettudományi Intézet munkatársa szerint 1848-1849 volt a közép európai etnikai, nyelvi alapozású nemzeti társadalmak „territorializálódásának”, vagyis térbeli elkülönülésének és önmeghatározásának minden kétséget kizáró korszakhatára.
A nemzeti terület meghatározása azonban Szarka László szerint egyetlen esetben sem volt könnyű. Kossuth és az egész reformkor magyar nemzetállam-eszménye még a soknyelvű ország politikai és nyelvi egységesülésének reményére épült. Az 1848-49. évi testvérháborúkkal ennek esélye szertefoszlott. A történeti magyar államon belül az osztrák-magyar kiegyezést követő utolsó félévszázadában az erőteljes magyarosodás ellenére a nem magyar nemzeti mozgalmak már saját területük autonómiáját tekintették elérendő célnak.
Szarka László elmondta, hogy – bár a szlovákokról különösen a történelmi Magyarország többi nemzetiségével összehasonlítva – úgy tudjuk, hogy jól körülhatárolható területen éltek, az ő esetükben ez valójában csak északon és délen igaz. Északon a Kárpátok jelentették a stabil földrajzi-, délen pedig a magyar települések alkotta tömb a jól körülhatárolható, éles etnikai határt. Nyugaton viszont nem mindig lehetett eldönteni, hogy melyik falu cseh vagy morva, keleten pedig, hogy melyik ruszin vagy szlovák – és ebből problémák is adódtak.
Bár a magyar közvélemény úgy tudja, hogy – a többi nemzettől-nemzetiségtől eltérően – a szlovák nemzeti mozgalom nem tekintett a Magyar Királyság határain túlra, az 1861-es turócszentmártoni memorandum megszövegezésével egyidőben a szlovák Štefan Marko Daxner a felső-magyarországi vármegyék mellett nemcsak a rutének lakta majdani Kárpátalja, hanem Galícián (másként: Gácsországon) túl még Bukovinával is számolt, amikor az önálló (szlovák) Okolie (magyarul: felső-magyarországi szláv kerület) kialakításának lehetőségeiről gondolkodott. Ám végül a szlovák etnikai határok által kijelölt „kerület” vált a szlovák autonómia-tervezet alapjává.
Persze a nemzeti mozgalom – a különböző időszakokban – nem azonos intenzitású. Függ számos más tényezőtől is. A szlovák nemzeti mozgalom például vesztett lendületéből a századfordulón és csak a csehszlovák egységmozgalom volt képes – főként az első világháború előtt és alatt – a holtpontról kimozdítani – állapította meg Szarka László.
Elena Mannová, a pozsonyi akadémiai intézet kutatója a felső-magyarországi városokban, a 19. század második felében érvényesülő többnyelvűséget vizsgálta. Ez a 19. század végétől mindinkább visszaszorult, hiszen az immár egyre nagyobb arányban magyarul is beszélő városi lakosságnak egyre kevésbé volt szüksége a többnyelvűségre. A magyar nyelv és kultúra terjesztésében erőteljes támogatást kaphattak és kaptak is a budapesti kormányok számára rokonszenves magyarosító társadalmi egyesületek, mint például a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet, a FEMKE, amelynek minden megyében erős szervezetei működtek. Ezek a tiszta szlovák megyékben is magyar tannyelvű óvodákat működtettek.
Mannová megjegyezte, hogy ez az eltolódás nem is annyira a szlovák, sokkal inkább az itteni városokban komoly pozíciókkal rendelkező német nyelv rovására következett be, amely a pecséthasználattól kezdve a jegyzőkönyvezésig nagyon sok minden, még a korábban nyelvét erősen őrző pozsonyi németség körében is sok területen megnyilvánult – állapította meg a szlovák kutató.
A Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Történelem Tanszékének vezetője, Pál Judit a dualizmuskori nemzetiségi politika erdélyi aspektusait mutatta be. Az erdélyi szászok kudarcként élték meg az uniót, vagyis Erdély Magyarországgal való 1848, majd 1867. évi egyesítését. A székelyek, akik a modern magyar nemzet részévé váltak ugyanekkor – annak ellenére, hogy rendi kiváltságaikat ők is elvesztették – harmonikusan kapcsolódtak a budapesti centrum törekvéseihez.
Pál Judit bemutatta azt is, hogy korábbi autonómiájuk elvesztése mellett az erdélyi szászokat nyomasztotta a románok előretörése is.
Térségükben a szászok mindezt úgy élték meg, hogy felülről a magyarok, alulról pedig a románok fenyegetik őket, ezért keresték az igazodási pontokat, és miután nem találtak támogatásra Bécs részéről, a magyarság- vagy magyarországiság-tudat pedig számukra idegen maradt, különösen 1876, a Királyföldnek a magyar közigazgatás rendszerébe való beolvasztása után, mindez traumaként, fel nem dolgozott sérelemként sajgott bennük és sokan közülük az újonnan egyesített Németország irányába kezdtek tájékozódni. Mindez nem vált a kiegyensúlyozott magyar-szász viszony javára – állapította meg Pál Judit.
Miroslav Kmet’, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem docense a 19. századi alföldi szlovák enklávék viszonyait dolgozta fel. Távollétében előadását a tolmács olvasta fel, amelyben Kmet’ arról szólt, hogyan jelent meg a dél-alföldi régióban a reformországgyűlések magyar nyelvi politikája, hogyan próbálta az alföldi vármegyék magyar vezetése az ott élő szlovákságot magyarosítani.
Vita főként a szlovákok nemzeti közömbösségének az ügyében bontakozott ki. A hozzászólók egyike megjegyezte, hogy egyetlen felső-magyarországi városban: Szakolcán vezették következetesen szlovák-magyar nyelven a jegyzőkönyveket, az összes többiben a magyar használata egyre erőteljesebb lett.
Szóba került a szlovákok Amerikába való kivándorlása, főként a 19. század utolsó évtizedében. Miután ekkor főszabályként még a kivándoroltak 2/3-a visszatért, ennek komoly hatása volt a helyi szlovák társadalomra is.
Szót váltottak a kutatók arról is, hogy mennyire lényeges momentuma az identitásnak a magyar nyelvismeret alapján kialakult, sok esetben törékeny és 1918 után a szlovákba visszaváltó magyar identitás.
(A konferencia második munkanapjáról holnap számolunk be.)
Gecse Géza, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”56740″}